Európa Kulturális Fővárosok biciklivel: 3. nap: 2011 június 28, kedd: Budakeszi

Ez a nap elég viccesre sikeredett, vagy nevezzem inkább stresszesnek? Vagy mégis a csodálatos a jó szó?

Nagyon lazán kezdődött egy sajtókonferenciával a Magyarországi Észt Intézetben Budapesten, egy 1890-as évekbeli gyönyörű épületben a Parlamenttől nem messze. Azonnal beleszerettem a helybe, főleg mivel a padló még az eredeti cementlapokkal van lerakva!


Egy cementlapos az Észt Intézetben Budapesten.

Miután vége lett a sajtókonferenciának, rájöttem, hogy még nem tudom, hogy hol fogom ma (!) tölteni az éjszakát Turkuban. A repülő pedig 6 óra múlva indul Finnországba. Szerencsére tegnap este felhívtam kedves barátnémat, Urte Kohnkét (aki rengeteget segít nekem ezzel a projekttel), és ő ismer egy indonéz nőt, aki Turkuban él. Ez a nő ismer egy magyar fickót Turkuban, aki felajánlotta a segítségét. Küldtem egy sms-t ennek az embernek, Gyenesei Attilának hívják, és megkérdeztem, hogy esetleg aludhatnék-e náluk két éjszakát, amíg Turkuban vagyok. Azonnal válaszolt: Náluk nincsen hely, mivel a ház tele van a családjával, főleg a két hetes kisfiával, de megígérte, hogy keres valamilyen alternatívát. Egy óra múlva vissza is hívott: eljön értem Turkuban a repülőtérre és elvisz a svéd egyetem kollégiumába, ahol gyorsan foglalt nekem szállást!

Ez aztán a kiszolgálás!

Miután ez a probléma megoldódott, már csak két másik sürgős dolgom volt: el kellett mennem az orosz nagykövetségre, ahol ott várt rám a vízumom. Utána pedig szereznem kellett egy nagy kartondobozt, melyben a biciklimet a repülőre fel tudom adni. Gondoltam az első bicajosboltban majd örömmel adnak egyet.

Ez egy kicsit optimista feltételezés volt.

Sok időt veszítettem el, amíg felkerestem egy rakás bicajboltot: senkinek nem volt doboza. Csak délután fél3-ra találtam meg, amit kerestem: a RideBike-nál. A személyzet nagyon segítőkész volt, még a biciklimet is ingyen átnézték és beállították! És csináltak egy képet rólam: Simon a Biciklista és az Ő Nagy Doboza.


Azt elfelejtettem mondani, hogy kellemes kis szél is fújt..

De még nem voltam a végén: vissza kellett rohannom az Észt Intézetbe, ahol egy óriási üres koffer várt rám. Ebbe kellett átpakolnom az összes cuccomat, mivel a légitársaság nem engedélyez 4 különböző biciklitáskát a fedélzeten, csak egy nagyot.


Bicikli, nagy doboz, koffer… a gyerekeken kívül mindent vinnem kellett.

Budapesten csúcsforgalom volt, a reptér 20 km-re volt, az odavezető utak kátyúsak, a szél pedig csak fújt kitartóan. Kezdő biciklisták ne próbálják utánam csinálni!

Most kezd igazán vicces lenni:

Elég későn értem a reptérre, már megkezdődött a check-in. Soha életemben nem szedtem még szét biciklit. Ahogy ott dolgoztam a dolgon, a fejem fölött a monitoron egyszercsak azt láttam kiírva, hogy a check-in befejeződött. Majdnem szívrohamot kaptam, és azt kívántam, bárcsak ne jelentem volna meg a két legnézettebb magyar tv-csatornán az előző nap! Az egész projekt porjába hull, még mielőtt elkezdődhetne...

Rohantam a check-in pulthoz, ahol a fiatal hölgy már pakolászta össze a dolgait. Elég furcsán nézett rám, de – hálistennek – olyan rendes volt, hogy mégis segített. Visszarohantam a bicajomhoz, leszedtem az első kereket, bepasszíroztam a fémszörnyet a dobozba, és akkor kiderült, hogy a doboz 5 cm-vel kisebb volt, mint kéne! Most jött a 2. szívroham. A hölgy azt javasolta, hogy csomagoltassam be a biciklit fóliába, de a fóliázó gép kezelője közölte, hogy elfogyott a fólia. Semmi baj, föladhatom a biciklit fólia nélkül is, csak ahhoz megint össze kellett raknom - méghozzá gyorsan, mivel nem várhatott rám egy egész repülő a saját kis műszaki gondjaim miatt. Végül odaadtam neki a bicajt, és láttam, ahogy eltűnik a szalagon. Na, gondoltam, akkor végre lazíthatok és indulás az biztonsági ellenőrzés felé - de nem mehettem: a hölgy közölte, hogy nem hagyhattam ott csak úgy azt az óriási dobozt... Elküldtek valami szelektív konténerhez valahova messze hátra, de nem találtam meg.

(Ígérem a Budapest Airportnak, hogy ha visszaértem a Balti régióból július végén, akkor rendesebb is eltakarítom azt a roh@dt dobozt.)

Ekkora megkönnyebbüléssel még soha nem szálltam fel, mint ma, amikor a gép elindult Turkuba. Ezúton kérek elnézést attól a két hölgytől, akik mellettem ültek, amiért nem lehetett valami jó illatom.

Amikor Turkuba értünk, Végh József és Klára vártak rám ezen a laktanyára emlékeztető finn reptéren. Véghékkel egy házban lakunk, ők a földszinten, mi az elsőn. Kicsi a világ. Végh Úr a pécsi Magyar-finn Baráti Társaság elnöke, és a feleségével éppen egy kis finnországi nyaralásról indultak haza, ugyanazzal a géppel, amellyel én érkeztem. Végtelenül hálás vagyok neki, hiszen sok finnországi kapcsolattal segített az utazásom szervezésében.


Turkuban is olyan, mint otthon.

Aztán megtaláltam Gyenesei Attilát, aki olyan kedves volt, hogy a cuccaimmal együtt elvitt engem a reptérről.


Attila (balra), és Fenyvesi Kristof a családjával – egy Facebook ismerős, akivel véletlenül egy gépen utaztunk.

Helyi idő szerint éjfél körül járt, de nappali világosság volt, amikor Attila – egy rövid autós városnézés után - elvitt álmaim szállására: a turkui svéd egyetem kollégiumába, a városközpontban a katedrális mellett!