Gorazde, 2010 május 30 (napi: 100 km; összes: 3978 km)



Szép hegyes táj allig tíz perc Sarajevo központjától.
  

Ma elhagytam Sarajevot, ugyanazon az útvonalon, amin tegnapelőtt megérkeztem. De hamarosan már egy új úton voltam: azon, ami Pale-ba vezet, az eléggé ronda télisport városba, ahol a haború után Radovan Karadzic rejtőzködött állítólag. Pale után a Gorozade-ba vezető út egy régi vasúti alagúton ment keresztül, ami nagyon keskeny volt, volt benne egy kanyar, ezért nem láthattad a végét, és az aszfalt is elég rossz állapotban volt. 



Az új alagút (balra) még nincs kész, a régi elég félelmetes.

Az alagút előtt egy közlekedési lámpa irányította az autós forgalmat, mivel az alagút túl keskeny volt ahhoz, hogy az ellentétes irányból jövő autók egyszerre haladhassanak át rajta. Amikor odaérkeztem, a lámpa piros volt. Aztán még öt percig piros maradt, de egy jármű sem jött ki belőle. Aztán egy autó érkezett mögém, aki nem foglalkozott a piros lámpával, hanem bement az alagútba. Vártam még egy kicsit, aztán amikor a lámpa még mindig nem akart zöldebbre változni, követtem az autós rossz példáját, és behajtottam én is. Az alagútban köröm sötét volt. Nem volt fehér csík az aszfalton, amit követhettem volna. Egyszóval, szörnyű volt. Aztán hirtelen meghallottam egy jármű búgó hangját az ellentétes oldalról. Még nem láthattuk egymást, mivel a kanyar közöttünk volt. Amikor az autó bevette a kanyart, a vezetője megláthatta a fejlámpámat, valószínűleg bepánikolt, és fékezett, mint az őrült. Szegény ember, nagyon rosszul éreztem magam emiatt.

Hamarosan megkaptam a büntetésem a bűnömért: elkezdett esni az eső. Szerencsém volt, hogy időben találtam egy vendéglőt, ahol meghúzódhattam, és írhattam a blogomat. De nagyon sokáig esett, ezért csak 5 óra körül tudtam továbbindulni. Praca után elhagytam a főutat és egy kisebbet választottam, ami egyenesen a hegyekbe vezetett. Az aszfalt hamarosan abbamaradt, és egy földes, kacskaringós úton kellett kapaszkodnom a fák között. Meredeken emelkedett, nem volt könnyű. De mindenképpen megérte: amint elértem a tetőt, egy gyönyörű hegyi panoráma volt a jutalmam, amit a nehéz munkámért kaptam.

A medvék földjén.
Lassan elérkezett a naplemente, majd az este ideje. Egy pásztor mondta nekem a nap folyamán, hogy medvék és farkasok is élnek ezen a vidéken, ezért legyek óvatos. Tehát ma volt az első alkalmom, hogy használtam a medve-csengőmet. Az az elképzelés, hogy a normális medvék nem szeretik az embereket, tehát ha zajt csapsz, elfutnak előled. De el kell mondanom: voltak kétségeim a csengő felől. Nagyon hasonló hangot adott azokhoz a kolompokhoz, amit a juhok és a tehenek viselnek errefelé. És mi van akkor, ha az éhes medve azt hiszi, hogy és egy finom kis bárányka vagyok…? Akkor ki fog elszaladni ki elől?!

Grozade bagoly szemmel.


Akárhogy is van, a csengő bevált, mivel egyszer sem támadtak meg. Sokkal nagyobb probléma volt legurulni a hegyről a sötétben. A biciklilámpám nem tudja helyettesíteni a nappali fényt, ezért nagyon lassan kellett haladnom lefele, mivel az útban nem lehetett megbízni, sok gödör volt benne, mindig ott ahol nem számítottam rájuk. Annak ellenére Grozade éjszakai látványa, mélyen lent, gyönyörű volt.
Este 9 körül értem Grozade-ba, egy, a háború itt játszódott súlyos harcairól, most már jól ismert boszniai városkába a Drina folyó mentén. Igencsak nehezemre esett találni egy kis hotelt, amit találtam, mind zárva volt („ne radi”, ahogy itt mondják). Egy csapat fiatalember próbált nekem segíteni, de még ők – mint helyiek – sem jutottak jobb eredményre. Végül az egyiknél, Alen Zivojevic, egy éjszakára maradhattam lakásában.

A fiúk Grozade-ból.

0 kommentár:

Megjegyzés küldése