Letenye, 2010 május 7 (napi 110 km; összes 2914 km)

Csak 100 méter attól a pensziótól ahol ma éjszakán aludtam, van egy kis határátkellő Ausztriába. Egyenesen oda visz az ipariparkba, ahol az osztrák BEGAS cég tervezi fölépíteni minél hamarosabb egy oriási szemétégetőt (évi kapacitáció 350.000 tonna), kábé 500 méter a magyar határtól. Ma reggel oda mentem, hogy saját szemmel lássam az egészt, hogy jobban értsem az egészről a következményeket.

Az osztrák zászló a határátkellőn, mögötte a biómassza (azaz: fa ronkok) erőmű, amelyet a BEGAS már működet.

Már februárban föl vettem a kapcsolatot a BEGAS-szal: kértem egy találkozást az igazgatójával, a Rudolf Simandl-lal. Nem sikerült. A cég kommunikációs munkatársa, Elke Hohlagschwandtner, azt közölte velem, hogy az általam ajánlott időpontot nem felelt meg, és úgyse képesek csak mindenkivel szóban állni. Ehelyett kedvesen küldött nekem e-mailben néhány adatot az égetőről, amelyben szerepeltek a sok előny is, ami az égető majd hoz a heiligenkreuzi régió lakóinak. A lényeg az egészről az volt, hogy a projekt teljesen biztonságos és kármentes, mert a legkorszerűbb technológiát használják benne.

Az előtt, hogy Heiligenkreuzban tervezik az égetőt, probáltak vele Graz mellett – de az nem sikerült: ott egy helyi népszavazás megakadályozta. Szentgotthárdon is tartottak népszavazás – ugyanazzal a kimenettel – csak erre a BEGAS nem hallgat.

Mivel nem kaptam a lehetőséget, hogy személyesen megkérdezzem Önt, Simandl úr, azért most az egyetlen kérdésem Önnek ide rakom a blogomba, remélve, hogy majd e-mailen válaszol rá. Azt szeretném tudni: ha az égető 100%-osan kármentes – mint ahogyan Önnek állítanak -, akkor miért nem építi föl Közép Ausztriában? Csak azért, hogy mutatsának, hogy  az osztrákok is úri szomszédok tudnak lenni?
A szentgotthárdi oldalán viszont Oldal József sokkal segítőkészebb volt – ő szívesen válaszolt kérdéseimre. József az egyik tag a kemény ellenállók táborából. Ma éppen zigzagott a városkán autóval, a tetején két hangfal, azokkal fölhívta az összes polgárokat, hogy holnap jöjjönek el egy égető elleni demonsztrációra.

Mikor kap szobrot Oldal Jószef (bal oldal) Szentgotthárdon?

Elmagyarázta József nekem a szentgotthárdiak félelmüket és bosszantságukat: egyszerűen nem kivának élni az szomszéd piszok levegőjében. Nem értette azt, hogy miért nem veszik az osztrákok a magyarokat komoly beszélőpartnerként? Miért kell fölépíteni egy olyan nagy égetőt, hogy a működéséhez majd kell importálni külföldről szemetet? Hogyan befolyázik majd a kikerülhetetlen szemét szálítása az élet minősége a régióban?
Saját szememmel látva hol tervezik az égető építését – pont egy nemzetközi határon, ahol főleg nyugadról fúj a szél, azaz Magyarország felé -, képtelen voltam nem sajnálni a Szentgotthárdiakat. Nagyon remélem, hogy az európai parlament jobb megoldást talál a helyzetre.

Meg azt is remélem, hogy mindenki – Ausztriában, Magyarországon és mindenhol – sürgösen változzon a fogyasztási viselkedésein: egyszerűen hagyuk már abba azt a borzasztó sok szemét kidobbalással! Mindenki felelős a heiligenkreuzi szemét égetőért.

Őrség: valaha egy határ védelmi zóna, most egy Nemzeti Park.

Csak délután 3 kor indultam Szentgotthárdról. Átpedáloztam az Örséget egy lyukakkal tele kis úton. Dombos, erdős, bájos táj ez, ahol régen az örségi magyar lakók megvédelték az országot a németek vagy csehek ellen.

Már megint átmentem azon a határon, melyet csak 90 évvel ezelőtt rajzoltak a térképre, Trianon után. Most először ezen az utazáson léptem a volt-Jugószlávia egyik területére, érkeztem Szlóvéniába.

 Szimon szereti Slovenija-t.

Jó volt az idő, sőt: még a szél is fújt a jó oldalból, az utak jó allapotban találtam, a táblák pontosan mutatták az irányt, kevés forgalom volt… Azok a pár óra, hogy átbicikliztem szlóvénián, tök kellemes volt! Minden településnél a falú neve két nyelvben ki volt írva (szlóvénül meg magyarul). Az út menti keresztek magyar iratúak voltak, a temetőkben a hallotak békésen egymás mellett öröké pihentek, nevük vagy magyarul, vagy szlóvénül írva.

Ittam egy jó helyi sört Lendáván, fizettem érte euróban, és magyarul beszéltem a teraszon ülő többi vendéggel. Kérdeztem: magyarok vagy szlóvének érzik magukat? Válaszként fölhúzott vállakat kaptam: miért kérdeztem? Fontos-e?

Ja… Ha egy állam békén hagyja az embereket, kérdések mint a hovátartózás és a nemzetiség elveszítik az éles oldalait. Ez a legbölcsesebb út a békés együttéleshez – fel is ajánlom Slota úrnak Pozsonyban, meg Vona úrnak Budapesten.

Új épületekkel régi helyzetekre föl lehet hívni a figyelmet.

Egy nagy meglepi várt rám Lendáván: a város új színháza tuti Makovecz Imre munkája!

Visszamentem Magyarországra. Rögtön a határ utáni első falúban, Tornyiszentmiklóson, észrevettem egy új, még nem teljesen befejezett trianoni műemléket. A stílusa erősen hasonlított arra, amit Magyarországon már sokszor láttam gazdag Romák házakban: ión oszlopok, sasok meg angalkák gipszből; lila, villágos kék és rózsa színek; ehhez sok polírozott márvány.

A trianoni fájdalom, mely fáj a szemnek.

Én szeretném kitisztítani Magyarországot több szász ronda, és emiatt tiszteletlen objektumról, melyek Szent István, Széchenyi vagy Trianon emlékére föl vannak állítva, és helyette visszaraknék csak néhány, de igazán értelmes, esztétikus műemléket.