Nem messze a panziótól, ahol egy estére megszálltam Bijeljinában, egy vadonat új egyetemet építettek – gondolom olyan külföldi pénzből, amit Bosznia újra talpra állításának megsegítéséhez küldtek. Az épület úgy nézett ki egy kicsit, mint egy ház a régi Dallas sorozatból. A diákok, akiket megkértem, hogy magyarázzák el mit látok, nem beszéltek angolul.
Hatalmas épület, hatalmas tudomány?
Bijeljina súlyosan megrongálódott a legutóbbi háború során, de az ENSZ sok pénzt és fáradságot áldozott arra, hogy újraépítsék ezt a helyet. Most a főtéren egy teljesen új mecset áll egy ortodox templom mellett. Szemben vele, egy elég nagy szobor állít emléket a szerb áldozatoknak.
Kemény idők, kemény kövek.
Észrevettem, hogy létezik egy hivatalos formája ezeknek az új szerb emlékműveknek: nehéz fekete márvány tömbökből állnak, melyeknek a közepén egy kereszt alakú nyílás ki van vágva. A kihagyott rész oldalaira fél-dombormű figurákat véstek, gyakran egy ortodox pap vagy szent alakját, vagy a Szüzet és néhány szenvedő (öreg) férfit és nőt. Azon gondolkodtam, vajon a Bijeljinában maradt muszlimoknak mennyire nyerte el a tetszését ez a művészi alkotás.
Ez egy nagyon meleg nap volt ma, és én, a blog-író őrült, csak nagyon későn tudtam elindulni Bijeljinából Srebrenica felé, valójában a nap legmelegebb időszakában. De szerencsém volt a tereppel: még mindig nem voltak magas hegyek, csak egy-két domb. Ma volt az első olyan nap, amikor (részben) muszlim területeken utaztam át. Ahogyan Bijeljinában, sok más olyan helyen, amin átutaztam, egy mecsetet minarettel lehetett látni, olykor egy-egy ortodox templom társaságában. Annak ellenére, hogy rengeteg, a háborúban szétrombolt házat állva hagytak Boszniában, minden mecsetet újraépítettek vagy felújítottak, sok esetben szaúd-arábiai vagy más muszlim ország pénzügyi segítségével - vagy akár Európai Uniós segítséggel is. Kuzluk falúban szemtanúja voltam egy muszlim temetési szertartásnak, amit kint tartottak a mecset körüli zöld kertben. Csak férfiak vettek részt rajta. Egy főleg elfátyolozott nőkből álló csoport figyelte az eseményeket, de igen messziről, legalább 100 méter távolságból. Nem tudtam megállni, hogy ne gondolkozzam el azon, hogy ott áll-e közöttük az elhunyt özvegye, és hogy vajon kirekesztettnek érzi-e magát - vagy sem.
Még sokkal több „tipikus balkáni” jelentet láttam ma. Megosztok Önökkel néhányat:
Szerb emlékmű Bosznia-Hercegovinában.
Minden településen áll egy emlékmű Tito partizánjainak, és manapság egy a legutóbbi háborúnak is.
Nagy sör, nagy őz (angolul jobban hangzik).
A szocializmus mindenütt jelen van még az égig érő épületekben, amik jól beleillenek a kapitalizmusba: nagyon jól hasznosíthatóak mint óriásplakát állványok.
Claude Monet-nek tetszett volna Bosznia.
Boszniában és Szerbiában, és még délebbre is, a mezőgazdasági módszerek igen ódivatúak még, de ennek köszönhetően (és a napsugaraknak) a gyümölcsök és a zöldségek sokkal jobb ízűek itt!
A másik tornyom egy kommunikációs torony.
Várostervezés nem létezik; a régi házak hamar eltűnnek.
Vizi üvegek.
Az ökológia teljesen ismeretlen számukra, sőt: nevetséges.
Miközben ezeket és más érdekes jelenségeket fedeztem fel, még mindig Sebrenica felé tekertem este 10 órakor is. Már sötét volt. Átértem Potocarin, és nem tudtam, milyen messze lehet még Srebrenica, amikor jobb kéz felől valami különös dolog tűnt fel: egy új és erős kerítés mögött elképzelhetetlen mennyiségű fehér márványoszlop állt jól rendezett sorokban. Először nem értettem igazán mi lehet ez, és nem is figyeltem oda túlzottan – de egyszerre, mint egy ütés, megértettem: ennek a kerítésnek a túloldalán feküdtek az áldozatai Európa legszörnyűbb mészárlásának 1945 óta. Megérkeztem Srebrenica 1995-ös emlékhelyére.
Srebrenica.
Megálltam és készítettem egy fotót. Holnap visszatérek. Három kilométerrel odébb, az apró Sreberenica központjában egy rock-koncert fülsiketítő zaja fogadott, valamint fiatalok százai. Annak ellenére, hogy a „zene” és a hangereje szörnyű volt számomra, mégis megkönnyebbültnek éreztem magam, hogy láthattam ezt a jelenetet: az élet megy tovább, még Srebrenicában is. Megállított egy rendőr, akik ellenőrizte az irataimat. Ez lehetőséget adott arra, hogy megkérdezzem, merre találhatnék szállást. Ismert egy családot, és felhívta őket nekem. Két percen belül megérkezett Anesa Begic, hogy elkísérjen engem a lakásába. Ő éppen azt aszemély volt, akit Srebrenicában kerestem…
Holnap a blogomon megtudhatják miért!
0 kommentár:
Megjegyzés küldése