Sarajevo, 2010 május 28 (napi: 155 km; összes: 3868 km)

Kényelmes ágyat kaptam Anesa családjának házában. Közvetlenül a dzsámi mellett laktak, Srebrenica központjában. Ami egyben azt is jelentette, hogy reggel a 4.30-as imára hívásra erősen fölébredtem. Utam során az első alkalommal Isztambult igazán közelinek éreztem. 

Srebrenica.

Anesa jól ismert a helyi közösségben, hisz ő működteti a „Nők a Nőkért” nevű srebrenicai irodát, amely mikró-hitelt kínál, de kizárólag nők részére. A pénzt háború sújtotta házak felújítására vagy családi vállalkozás indítására lehet fordítani. 

 Lányokban az erő: Anesa (jobbra)

 

Anesa, szülei és a nővére Srebrenica-ban laktak a háború előtt. Nagy szerencséjük volt, hisz az összeütközések kirobbanása előtt épp egy nappal menekültek el. Hat éven át Augsburgban éltek, amelynek köszönhetően Anesa most tökéletesen beszél németül. Majd a család önszántából visszatért hazájába. Romokban megtalált egykori lakóházukat, 15 évvel a háború után, még mindig visszarestaurálják.

Anesa-n keresztül – Amra Begic és Fazila Efendic személyében – két másik hölggyel is megismerkedtem, akik a saját háborús tapasztalataikról meséltek nekem. Velük a Srebrenica-Potocari emlékhelynél találkoztam. Ez az a hely, ahol a 1995. tömeggyilkosság áldozatait eltemették – ahogyan eddig visszatalálták a holttesteket. Az út másik oldalán áll egy régi gép gyár, amelyben van egy kiállítás, az atrocitásról. Ez egyébként az a hely, ahol a Dutchbat-nek (az 1994-’95-ben Srebrenicában állomásozó holland békefenntartóknak) a főhadiszállása volt.

 Srebrenica emlékhely: minden egyes név egy külön tragédia.

Amra Begic a Srebrenica emlékhely iroda vezetője. Ő itt idegenvezetést tart csoportoknak, s meglepetésemre, sok munkája is volt. Ottlétem alatt több, főleg iskoláscsoport is megfordult, akik figyelmesen hallgatták végig Amra beszámolóját, mi is történt Srebrenicában, abban a végzetes 1995-ös esztendőben.

Ebben az évben Kelet-Boszniában (ahol Srebrenica is fekszik) sok falú és város szerb erők kézben lett. ’Megtisztítottak’ a térséget a muszlimoktól, azzal probáltak létrehozni egy kizárólag szerb territóriumot, amely később egy új ’Nagy Szerbia’ része lett volna. A régióban egyedül Srebrenica maradt az utolsó muszlim enkláve. Ide több tízezer muszlim, aki máshol elveszítette otthonát, talált menedéket. Semmijük nem volt: se tiszta víz, se élelem, se gyógyszer – csak ültek az utcán. S mindenek tetejében, a szerbek is lőttek rájuk, akik átvették a hatalmat az enkláve körül. 

Az ENSZ közben elfogadta azt a döntést, amely Srebrenicat „biztonságos övezet”-nek hirdette. Ez azt jelentette, hogy minden ember Srebrenicában nemzetközi védelem alatt állt. Az ENSZ ezért odaküldte békefenntartóit. Az alku része volt azonban, hogy a menekülteknek minden fegyvert át kellett adniuk a békefenntartóknak. 1994-ben egy kanadai erőt váltott a Dutchbat. A hollandok nem voltak megfelelően felkészülve a küldetésre: kevesen voltak, s csak könnyű fegyverekkel felfegyverkezve. Ellenben számítottak a NATO légierejére, abban az esetben, ha bármi történne.

Dutchbat járt itt.

Aztán 1995. július 12-én a szerb erők nehéz tankokkal bevonultak, s egyszerűen bevették Srebrenicat.  A hollandoknak elméletileg meg kellett volna akadályozniuk a szerbek bevonulását, de az egyik társuk halála után feladták a védekező állásokat, és visszavonultak főhadiszállásukra, Potocariba, 2 kilométer Srebrenica előtt. A kért légi segítség elmaradt. A Szerb erők érkezése előtt a több tízezer menekült két csoportra oszlott: kb. 20.000 férfi és fiú az erdőkbe menekült, abban a reményben, hogy elérik a messzi muszlim Tuzla-t. A nők, gyermekek, betegek és idősek, valamint azon férfiak, akik nem az erdőkbe menekültek, a Potocari bázisra húzódtak vissza, azt remélve, hogy mégis megvédi őket az ENSZ.

Az egész egy óriási káosz volt. A hollandok először 4000 embert beengedtek, aztán bezárták a bázis bejáratát. S ekkor megérkeztek a Szerbek … Uralták a helyzetet, megmondták a hollandoknak, hogy a nőket és gyerekeket a muszlim- fenntartotta területre küldik, míg a férfiakat elviszik hadifogolynak. És így is történt. A családokat elválasztották egymástól. Az egész jó előre meg volt szervezve, hiszen hirtelen egy egész konvojnyi busz tűnt fel a semmiből.  A holland katonák segédkeztek a kiürítésnél, majd elhagyták a kellemetlen helyszínt, s késöbb, Zágrebben, nagy mulatságot csaptak annak örömére, hogy túlélték.

Ugyanebben az időben a Szerbek véghezvitték a legbrutálisabb tömegmészárlást a második világ háború utáni Európában. A kezükre került férfiakat kivégző helyekre szállították, lemészárolták, majd tömegsírokba bedobták. Kb. 8000 emberrel végeztek ily módon.

Annyi ember...

Amra az apját veszítette el. Évekkel később, amikor megtalálták a holttestét, ő segített annak beazonosításában. Látta, hogy apja koponyájában golyó lyuk van, amely azt jelentette, hogy az első sortűz csak megsebesítette, egy fejlövés végzett vele később – de mennyivel kesőbb…?

Fazla Efendic, egy másik, Amránál idősebb hölgy, akivel az emlékhelyen beszéltem, a férjét és 19 éves fiát veszítette el. S nem csupán ezt a borzalmas terhet cipeli, hanem az is fáj neki, hogy a fiának a holtteste a mai napig nem került elő. Minden év július 12-én újabb és újabb áldozatok sírjával gyarapszik az emlékhely, mivelhogy a holttestek felderítése és azonosítása a mai napig nem ért véget – 15 évvel a kegyetlenség után.

 

Egy igazi horror film.

A régi gyárnál láttam egy igazi elrettentő dokumentumfilmet az egészről. Az egyik dolog, ami miatt biztosan nem felejtem el ezt a filmet, az Radko Mladic szerb tábornok büszke kijelentése a TV kamera előtt, amikor megérkezik a kiürítette Srebrenica-ba július 12-én: „Akkor most a szerb Srebrenicát átadom a nagy szerb nemzetnek. Gyerünk Potocari-ba , ahol bosszút állunk a muszlimokon, azért az 500 évért, amit a Törököktől kaptunk!” Ez azt jelenti, hogy pontosan tudta, milyen szörnyűségre készül.

Srebrenicában – utamon első alkalommal – sírva fakadtam. Vettem egy fehér liliomot Efendic asszony üzletében és elhelyeztem az óriási kő előtt, amelyre egy szám, 8372, volt vésve. 

Bosnyai, holland és szerb békében - 15 év elteltével.

Ezt követően, Szarajevo felé vettem az irányt, s a néhány kilométerre található Bratunac-ba kerékpároztam, amely mai napom végcélja volt. Ebédeltem, majd ittam egy cappuccino-t egy szerb hölgy vezette kávézó teraszán. Beszélgetésbe kezdtem ott egy muszlim úriemberrel, aki tudott franciául, mivelhogy Svájcban volt menekültként. Amikor menni akartam, nem engedték, hogy fizessek. Sehol Srenrenicában és a környékén nem nehezteltek rám holland nemzetiségem miatt. 

Délután 14 óra 30 volt amikor végre indultam. Rám várt  mintegy 155 km Szarajevoig, két fontos hágóval.

Az első hágóhoz kb. 20-25 km-en keresztül felfelé kellett tekernem, a másik csak 6 km kerekezés volt felfelé, de ez utóbbi jóval meredekebb volt. A Vlasenica mögötti hegyen egy jégeső arra késztette, hogy egy útmenti kis étteremben keressek menedéket, s ott várjam meg a vihar végét. A végén őrült tempóban ugyan, de elértem Szarajevot, 30 perccel éjfél előtt.

Ez azt jelenti, hogy mostanra már készen állok a jövendő hegyek felmászására is.