Pécs, 2010 május 9 (napi 69 km; összes 3111 km)

Ahogyan ma reggel fölébredtem, rájöttem, hogy ez a mai vasárnap sok boldogsággal várt: nem csak be fogom fejezni hamarosan a három EKF-es túrámnak az első részét, haza is fogok érkezni Pécsre pihenni, és végre újra együtt leszek a családommal!

Vásárosbécről homokos ösvényeken mentem az utolsó dombokon át Szigetvár felé. Épp a városka előtt ott várt rám a feleségem, Kata, ahol 1566-ban I. Szulejmán török szultán fölrakta sátrait a szigetvári ostrom alkalmán. De először a Katát jobban érdekelt nekem. Négy hét nem láttunk egymást, Essenben ugyanis el kellett bucsúzniunk, amikor egyedül mentem tovább a túrával. Úgy vettem észre, még kicsit csinosabb lett az idő alatt.

Kata kedves.

Aztán mégis jöhetett a Szultán.

A helye, ahol voltunk, mostanában egy magyar-török Barátság park (amelyet a török köztársaság kizárólagosan finanszirozta). Megcsinálták 1994-ben, a Szulejmán 500. szülinapi alkalmára. Ő egyébként ott is meghallt, pontosan két nappal azelőtt, hogy serege bevitt végre Sziget várát. Zrínyi Miklós ugyanis 2500 katonával megvédte a Szultán 60.000 ostromózója ellen. Ahelyett, hogy a végén föladták volna magukat, berohantak a török vonalokba, és a halálig harcoltak.

Nagy harcosok, kis bicikliző, tök jó fejfedők.

Már megint az a bátor, kissé bolond magatartás… - nekem nagyon vonzó: nem föladni, mindenellenére tovább a dologgal. Le a kalapommal, Zrínyi úr.

Török fölépítette, magyar átépítette.

Szigetváron Kata és én megnéztük még a kis barokk templomot is. Érdekes évszámok: 1589 körül az épület föl lett húzva dzsámiként. 1689-ben a Magyarország szabadító keresztény sereg kezében esett, csak 100 évvel később, 1789-ben, átépítették barokk formába. Aztán 1989-ben meg lett restaurálva.

Onnan már csak 30 kilométer hiányzott Pécsig, de mégse könnyű feladat volt. Akár azt is mondhatom, hogy sz** volt. A probléma az, hogy Szigetvár és Pécs között nincsen semmilyen út, a forgalmas, biciklizők számára veszélyes 6. főút kívül Nem tudtunk mást tenni, mint egymás mögött az útszélén tekerni, közben szaguldoztak az autók éppen-éppen mellénk – szörnyű. Majdnem úgy éreztem magamat, mint Zrínyi Miklós: ebből tuti halál lesz.

Essen - megvan; Pécs - megvan; Isztambul - következik.

De a végén mégis érkeztünk Pécsre. Tartottam egy sajtó konferenciát a Haszan Jakováli Dzsáminál, ahol Nagy Csaba alpolgármester úrtól megkaptam egy ezüst EKF-es érmet. Talán kapok majd egy aranyat is, ha haza érkezem pár hét mulva Isztambulból? ;-)

Nagy Csaba, kis Simon (- 4 kiló!).

Ezután adtam egy kis interjút az EuróMánia Fesztiválon, mielőtt haza siettem a Mária utcára, ahol Monika és Katalin, kettő a három szépséges lányomból, már türelmetlenül várták édesapjukat. Jaj de jó, újra együtt lenni!

Marad csak egy dolog, amit mutatni szeretnék ezen a blogon: azalatt az idő alatt, hogy nem voltam most Pécsett, befejezték a Széchenyi főterét. Sokkal javított: tágabb lett, egységesebb, tisztább (csak egy kis zöld jöhet még, én tőlem), és autómentes! Mindenhol pörög-csörög a víz az új szőkőkutakból – tök jó. A tér tele volt emberekkel, sütött a nap, mindenki heppi volt.

Köszönet azoknak, akik létrehozták a városnak az új szívét!

Már nem kell benzinkútra se mennem, ha le akarom mosni a port a bicikliről.