Pljevlja, 2010 május 31. (napi: 83 km; összes: 4061 km)

Alen apartmanja: vissza az alapokhoz.

Alennek, gorazde-i vendéglátómnak reggel 6-ra dolgoznia kellett mennie, ezért nem aludhattunk sokat. Reggeli után Cajnice felé indultam, a montenegrói határ irányába. Ez volt az első eset, hogy majdnem balesetet szendvedtem: Miljenónál a fa hídon volt egy lyuk, amit csak az utolsó pillanatban vettem észre, miközben teljes sebességgel jöttem lefelé a hegyről. Nagyot fékeztem, a bringám először jobbra, majd balra is kitért, végül szerencsére megállt, anélkül, hogy leestem volna.

Tök jó egy kis striptízt.

Amúgy is megálltam volna, mert egy idősebb házaspár épp akkor nyírta meg a birkákat. Ez kiváló lehetőséget nyújtott a fényképezésre. Az állatok nyakát beszorították egy fa villába, amelyet egy vas szöggel lezártak. Ezzel a praktikus megoldással lefogták a birkákat, így anélkül nyírhatták meg, hogy azok megsérüljenek. Megtudtam még azt is, hogy egy 50 kg-os birka piaci ára 75 euro.

Cajnicében megálltam egy kávéra és egy burekra, közvetlenül a montenegrói határ előtt. A településen volt egy viszonylag szép ortodox templom, és néhány ház az 1900-as évek elejéről- ez meglehetősen ritka, többnyire a régi házak már eltűntek. Az utolsó, meredek rész gyönyörű volt és szinte teljesen forgalommentes.

 Inkább Monteverde mint Montenegro.

Itt történt, hogy a kilométerórám 3999-ről 4000-re ugrott. Miután elhagytam a boszniai határt, a leghosszabb senki-földje következett, amit valaha is láttam: körülbelül 10 km volt a montenegrói határállomásig. Itt elég vicces szituációban volt részem: az egyik határőr ki akarta próbálni a biciklimet, amit meg is engedtem, valamint le is fényképeztem, ahogy kövér testével ült a kerékpáron. Sajnos ez nem volt megengedett, ezért ki kellett törölnöm a képet. De higgyétek el, tényleg így történt!

A  látóhatár szélén már feltűnik a Bobotov Kuk.

Amikor végre átértem a határon, nagyon erős szél kezdett el fújni, és igazán hideg volt. Újra láttam szeretett Bobotov Kuk-omat, Montenegro legmagasabb pontját (2522 m). Elkezdett esni. Ugyan folytattam utam, de az erős szél nem engedte, hogy gyorsan menjek, még lefelé menet is tekernem kellett. Megérkeztem Pljevljába, a városba melyet közösen laknak muszlimok és ortodoxok. A központban egy gyöngyörű dzsámi áll, közel hozzá pedig egy kolostor. Nagyon jót beszélgettem a kávézó teraszán ücsörgő férfiakkal: egyikőjük Clevelandba, Ohioba emigrálódot. Itt az emberek nagyon nyitottak és barátságosak, mindig lehet beszélgetőtársat találni.

 Pljevlja: csak ezt az egy egyetlen romantikus fényképet lehet csinálni a városban.

Szerettem volna folytatni az utam a Tara híd feletti lenyűgöző híd felé, ami körülbelül 35 km-re volt még tőlem. De éppenhogy elindultam, erős esőzés kezdődött, ezért nem volt más választásom: meg kellett állnom egy kávézóban. Az eső nem állt el, látni sem lehetett semmit, annyira zuhogott. Folytattam a blogomat, és megkóstoltam többféle házi rakiját. Annyira jó minőségű itt a gyümölcs, hogy isteni rakiját tudnak készíteni- még a magyar pálinkánál is kicsit jobb (bocs, magyarok!)! Egy nagy pohár került 50 eurócentbe. Közben besötétedett, és még mindig esett, ezért a kávézó tulajdonosa felajánlotta, hogy elvisz autóval egy közeli panszióba. A kerékpárom a kávézóban maradt.

Nagyon furcsa és aggasztó érzés volt otthagyni.