Mojkovac, 2010 június 1 (napi: 107 km; összes: 4169 km)

Következő nap visszamentem a biciklimért, ami még mindig a kávézóban volt, ahol hagytam. Egy utolsó rakijával elbúcsúztam az emberektől, akik így gondját viselték a bringámnak, és elindultam a Tara Híd felé. De nem mentem rögtön egyenesen oda, inkább letértem a főútról, és követtem a jeleket Dovolja felé, ahol valami antik építészeti emlékeket jelöltött egy úti tábla. De nem találtam meg ezeket, de élveztem a kis lejtőt lefelé, és az érzést, hogy hirtelen a semmi közepére kerültem.

Montenegró kellős közepén.

A völgyek tele voltak vad liliomokkal, amik most virágoznak, június 1-jén. Aztán visszamentem a viszonylag csendes főútra, de megálltam a híd előtt, hogy élvezzem a Tara völgy lenyűgöző látképét. Innentől a hídig körülbelül 8 km az út, amit 10 perc alatt tettem meg - nagyszerű, szó szerint lélegzetelállító biciklizés!

Nem csak a hollandok építenek jó hidakat!

Úgy vélem, hogy bárki, aki volt már a Tara Hídnál, örökre emlékezni fog erre a helyre. A Mijat Trojanovic által tervezett hidat a II. világháború kezdete előtt építették. Hossza 336 méter, és a folyó felett a legnagyobb szélessége 116 m. Óvatosnak kell lennie annak, aki letekint a hídról: a folyó 149m-el mélyebben folyik! Valószínűleg nem sokan tudják, hogy a Tara canyon a második legnagyobb a világon, mindössze a coloradói nagyobb nála! A Tara a Durmitor Nemzeti Park tagja és itt található a Bobotov Kuk, Montenegro legmagasabb pontja is.

 Tara völgy.

A hídról dél- kellett irányba mentem, a Tara kanyonon keresztül, Mojkovac irányába. Kétség kívül ez a 40 km volt az utam eddigi leggyöngyörűbb része! A folyó a hegyek között kanyarog és minden kanyar újabb lélegzetelállító kilátást ígér. Nagyon lassan haladtam, mivel 500 m-enként meg kellett állnom, hogy fényképezzek. Ennek ellenére a képek nem tudják visszaadni a valódi szépséget: csak az emlékeim őrzik ezt. 

A folyó mellett volt egy új kemping. Tele volt - holland lakókocsikkal és autókkal. Már az útról hallottam az anyanyelvemet. Nagyon furcsa volt: a holland otthon jól hangzik, de itt a Tara kanyonban nem annyira. Tényleg ennyire sok holland van? Hogyan tudunk mindig mindenhol ott lenni?

Vukovic úr már túl van a test feltámadáson.

Mojkovac mellett elhaladtam egy ortodox temető mellett. Mostanában népszerű, hogy a halottak arcát számítógépes módszerek segítségével belegravírozzák a kőbe. De láttam még egy síremléket, ami még ennél is jobb volt: nem két dimenzióban, hanem háromban adta vissza a halott vonásait. Az egykori Vukovic úr teljes életnagyságában állt ott bronzból kiöntve, bal kezét lazán zsebretéve! Annyira ízléstelen volt, hogy legszívesebben megfogtam volna a szobrot, hogy elvigyem haza és kiállítsam az erdőmároki hétvégi házam kertjébe – csak a szobor jelentős súlya tartott vissza attól, hogy eltüntessem onnan ezt a sötét alakot.

Mojkovac egyetlen látványossága.

Este 7-kor értem Mojkovacba. Amennyire gyönyörűek Montenegró természeti látványosságai, annyira csúnyák az ország belsejében lévő városkai. Még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnám, hogy itt kelljen élnie. Az egyetlen különleges dolog a városban az az életnagyságúnál nagyobb szobor, mely Janko Vukotic-ot, 19. századi szabadságharcost ábrázol. Ugyanolyan naturalista módon ábrázolták őt, mint Vukovic urat. Szerencsére csak egy éjszakát kellett Mojkovacban eltöltenem- és ezt  mindkét szememet szorosan lecsukva tettem meg.