Egy rövid éjszakát aludtam a kumburgazi strandon. Amikor fölébredtem korán reggel, eszembe jutott, hogy illene borotválkoznom, mert ma hivatalos pécsi polgárként majd ott állok a kamerák előtt a Haya Sophiánál. Azért megkérdeztem a kis teaházban, ahol reggeliztem, hogy szabad-e borotválkoznom a wc-jükben. Nem volt szabad. Ehelyett azt ajánlotta nekem a pincér, hogy inkább menjek a szomszédos borbélyhoz. Rögtön tetszett az ötlet: Magyarországon vagy Hollandiában már nem szokás a fodrásznál a borotválkozás, de itt Törökországban ez a legnormálisabb dolog a világon.
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem…
Valószínűleg nagyon boldog volt a fiatal borbély, hogy egy igazi külföldi beállt hozzá. Mindenképpen nagyon jól igyekezett szólgálni: először is beszappanozta az arcomat 10 percen át. Aztán új kést vett elő, deszinfektálta, és kezdett nagyon precízen borotválni. Amikor végre kész volt azzal, hajtalanítani kezdett a füleimet – tűzzel! – meg a nózimból miniatür ollóval kivágta a sok fölösleg vegetációt. Következő feladata az volt, hogy füleim körül rendet csinált. Most ott jól nézett ki a helyzet, csak az volt a baj, hogy nagyon látszott, hogy a többi hajam nincs megcsinálva. Azért kénytelen voltam megkérdezni, hogy csináljon most már mindent.
Elöször sok-sok sampóval mosta a hajamat. Aztán annyira fanatikusan kezdett lenyírni a fejem hátulját, hogy félni kezdtem, hogy ma kopasz bicikliző lesz a török TV-n. Megállítottam. Mutattam a hüvelyk és mutatóújjammal, hogy csak ilyen picikét vágjon le. Tutti, hogy ő ezt úgy értette, hogy „legyen ilyen rövid!”, mert tovább lekaszált mindenemet. Föladtam – hagytam dolgozni, ahogyan ő gondolta kellett.
Csókolj meg, talán herceg vagyok.
Az egész eszköztárát rám lett kipróbálva: miközben vágott a hajamat, bekente az arcomat egy maszkkal, azért fél óráig úgy néztem ki, mint egy zöld béka. Aztán kimasszírozta a fáradságot az arcomból – egy szuper kellemes dolog, amit sajnos életemben még soha se kaptam egy fodrásznál. Amikor viasszal akarta hajtalanítani a felső orcámat, mondtam: „köszi, nem kell”, mert láttam, hogy lassan el kellett mennem, mert nemsokára érkezett volna Kumburgazra az Isztambuli Bicikli Klub tagjai. Mint utolsó feladat kezdett a fodrász barátom a hajamat föl felé állítani – most már nem néztem ki mint egy brekki, hanem mint egy kis kacsa…
Rút kis kacsa.
Nem volt más választásom, mint közbe lépni: a tus alá raktam a fejemet, aztán újra viszonylag normálisan néztem ki. De abszólutan tök jól éreztem magamat a másfél órás kényeztés után!
Rohantam a fő útra – oda 5 perc később érkezett az Isztambuli Bicikli Klub is. Nagyon komolyan felkészültek ők a napra: először érkezett egy busz, benne a kedves Klub tagok. Mögötte rögtön jött egy tehérautó, amelyben szállították a bicikliket. És útolsóként ott volt egy minibusz, benne egy nagy kamera egy nagy állványon. Így meg lett őrekítve az utolsó 50 kilométer a Haya Sophiá felé. A kellemes társasággal együtt utazott hozzám csinos Ebru Kus is, a fiatal hölgy az Isztambul2010 organizációtól, akivel az utolsó másfél évet sok-sok e-mailt váltottam. Végre személyesen találkozni vele úgy volt, mintha visszaláttam volna egy régi barátnőt.
Istanbul: European Capital of Cycling.
Fölvettem én is egy Klub pólót, és együtt kezdtünk az utolsó részét a túrámból. Ahogyan közelettünk a város központjához, annál forgalmassabb lett. Azért nagyon örültem – sőt: úgy éreztem, meg voltam tiszteletve -, amikor 30 kilométer a Haya Sophia előtt egy vagy két isztambuli rendörkocsi kezdett minket kisérni.
Állj vagy lövök!
Nagyon komolyan meg volt rendezve az egész: mindig, amikor átléptünk egy rendőrségi kerületi határt, ott várt már egy új védőkíséret, mely átvette a régi rendőröktől. Ha szükség volt rá, meg is állítottak a bolond forgalmat. Nagyon nagy hatása volt az egész dolog számomra: láttam, hogy Isztambul komolyan veszi a bicikli túrámat.
Fenébe! Hogyan is kell mondani: örülök, hogy itt vagyok - törökül?
Este 6-kor érkeztünk a finisre, pont a Haya Sophia elé. Nagy számban ott várt a sajtó meg elég sok ember is jelen volt. A pécsi emberek nevében üdvözöltem az Isztambulikat, és köszöntem a fantasztikus fogadtatást. “Merhaba Istanbul! Odmatlan sok mutyulur!”
Essenben startoltam az utazásomat egy régi szénbányánál, mely mostanában átváltozott kulturális negyedre; Pécsett érkeztem és újra tovább mentem ott, ahol egy dzsámiból katolikus templom lett; és most itt Isztambulban érkeztem egy régi templomhoz, amelyből lett dzsámi, amelyből lett múzeum. Mind ezek a startok és érkezések magukban viseltek a történelem folyamatos és kikerülhetetlen változásai. Nem létezett volna egy jobb érkezési hely az utamnak; egy utazás, amelyen próbáltam kicsit foglalkozni néhány – sokszor fájó - európai kérdéssel.
45 perc késöbb egy lakókocsit oda hozott egy autó. A hihetetlen mégis csak megtörtént: Tjerk Ridder barátom jóságos Peter Bijl együtt érkezett Isztambulba, pont terv szerint… Ők is összeköttöttek a három Európai Kulturális Fővárosát, csak nem bicivel, hanem lakokocsival stoppolva. Túl jó volt, hogy igaz legyen: mindankettőnk érkeztünk ugyanott ebben az óriási városban, ugyanazon a napon és órán.
Isztambul2010 még egyszer lepte meg: oda rakták engemet egy nagyon pompás hótelbe, öt perc gyalog a Haya Sophiától. Az én szóbámnak volt a legnagyobb balkonja.
Isztambul, nagyon-nagyon köszönöm ezt a szuper fogadtatást és a fantasztikus vendégszeretet!
0 kommentár:
Megjegyzés küldése