Rodopoli hotelem oriási minibárral.
A Rodopoli étterem teraszán jól aludtam, bár nem sokáig. Ittam egy görög kávét (igazából ez török kávé, de a görögök nem így akarják hívni), majd a helyi péknél vettem egy bureket görög módra. A kávéházban dolgozó hölgy elment, majd visszatérve lerakott egy croissant az asztalomra.
A vendégszeretet eme apró gesztusai nagyon jól esnek.
Mivel volt működő kábel nélküli internet kapcsolat, elkezdtem blogot írni. Az idő múlott, a nap egyre magasabban járt, a hőmérséklet is emelkedett. Mielőtt készen lettem volna, elkezdődött a hollandok meccse Japán ellen Dél- Afrikában, így ahelyett, hogy elindultam volna, inkább megebédeltem a privát teraszomon és megnéztem a játékot. Végül 5 óra lett, mire elindultam. Majdnem egy teljes napig voltam ennek a kedves görög családnak a vendége, és elbúcsúzni tőlük olyan volt, mintha régi jó barátoktól búcsúznék.
Tó tehenekkel.
A mesterséges, de gyöngyörű Kerniki tó déli partján lévő kis úton mentem. Ez az a hely, ahol utam legtöbb madárfaját láttam. A legérdekesebbek a nagy pelikánok voltak, ahogy halakra vadásztak. Hollandiában egy ilyen helyet azonnal Nemzeti Parkká nyilvánítanának. Itt csak a szokásos vidéki kép része, traktorok és autók hajtottak át a tó partján.
A bécsi út.
Ahogy elhagytam a tavat, egyenesen észak felé fordultam, ez az út vezet ugyanis Promachonason át Bulgáriába. A helyet már messziről lehet látni, mivel a magas Kerkini hegyvonulat itt hirtelen megtörik. Eme a délnyugat Bulgáriába vezető természetes kapu évszázadokig a szultán csapatainak kedvelt útvonalába tartozott, útban Rigómező, Mohács és Bécs felé. Most már értettem, hiszen mindhárom történelmi csatamezőt meglátogattam Isztambulba menet. Itt tényleg egyszerű volt a belépés Bulgáriába. Mivel magam is a hajdani hadi utat választottam, tökéleteses megértettem a történelmi események logikáját. Nem messze innen zajlott a Kljuci tragikus csata 1014-ben: a bizánciak legyőzték a bolgárokat.
A vesztes felet kegyetlenül meghurcolta ellenfele: az elfogott több ezer bolgár katonát százas csoportokba osztották és kiszúrták mindkét szemüket, kivéve csoportonként egy embernek. A „szerencsésnek” egy szeme megmaradt, ő vezette haza a többi 99-et. Krónikások beszámoltak róla, hogy a bolgár uralkodó, Sámuel, szívrohamban meghalt, mikor meglátta vak csapatát.
Hegyek, felhők, villám: Isten hozott Bulgáriába.
Naplementekor léptem át a határt. Körülbelül 8 km-t bicikliztem a nagy fő uton, amely Szófia felé vezetett, de egyáltalán nem volt jó ezen haladni a sok kamion miatt. Örültem, mikor letérhettem róla, és inkább egy kisebb utat választottam Melnik felé. Ez sem volt egyszerű, mivel vihar jött, elkezdett esni. Az út nagyon rossz lett, hatalmas lyukakkal az aszfaltban, és meredeken ment fel, majd le. Mostanra a lámpám eleme majdnem teljesen kimerült, persze pont akkor, amikor igazán szükségem lett volna rá. Sokszor kutyák közelítettek felém hangosan ugatva és futva utánam- utálom, mert nem tudom, mire készülnek. Sajnos egy cseppet sem ijesztette meg őket a medve-csengőm.
De kitartottam és este 11 felé végre elértem Melniket. A falu nagyszerűen nézett ki, néhány kis bár még nyitva volt, és kellemes bolgár zenét játszottak, ami azonnal megtetszett. Éppen nekiláttam volna alvóhelyet keresni, mikor Boris odalépett hozzám, és megkérdezte, szükségem van-e egy panzióra. Hamarosan már aludtam is egy tiszta ágyban.
0 kommentár:
Megjegyzés küldése