Markov Kolostor, 2010 június 11 (napi 74 km; összes 4905 km)

 Kopenhageni teraszon Nerashtban: feketében Fesal.

Fiatal vendéglátóm, Fesal Ajruli, nyárra visszatért szülőfalujába, Nerashtba. Mivel Bécsben él és dolgozik, így könnyű volt vele németül beszélgetni. Mint elmondta, a falunak több mint fele külföldön él, többnyire Dániában. Ez tényleg igaz lehet, mivel a főtéren lévő kávézót és a pékséget is ‘Kopenhagen’-nek nevezték. Itt megreggeliztem. Természetesen Fesal nem hagyta, hogy fizessek...

Csodálkozom azon, miért van olyan rossz hírük az albánoknak mindenfelé? Egész utam során ők a legbarátságosabb, legkedvesebb és legvendégszeretőbb emberek, akikkel eddig találkoztam.
Tökéletesen biztonságban éreztem magam itt. Nyugodtan otthagyhattam a fényképezőgépem és a  notebookom a  kávézó asztalán, amíg a mosdóba mentem. Csak próbáltam volna ezt Budapesten vagy Amszterdamban! Tegnap, Tetovo központjában, véletlenül hat órán át ottfelejtettem a csini napszemüvegem a bicajomon, amíg a blogjaimat írtam. Amikor visszamentem, még mindig ott volt. Eközben fiatalok ezrei mehettek el a biciklim mellett, de egy sem vitte el...

Azt hiszem, az albánoknak két “előnytelen” sajátosságuk van: előszöris az érthetetlen nyelvük, másodszor a muszlim vallás. Talán ezek miatt tűnhetnek olyan “különösnek” vagy” ijesztőnek” sokunk szemében? 

Most már nem is olyan ijesztő.

Elhagytam a falut, és ismét megnéztem a kis házat, ahol tegnap este abba a koporsóba botlottam (lásd az előző történetet). Most a napfényben egyből megvilágosodott a furcsa helyzet: az épület a falu temetőjének része…!

Változott a táj: szárazabbá vált, a hegyek oldalában nem voltak már nagy fák, csak cserjék. Kezdett Görögországra hasonlítani. Rengeteg volt a madár. Volt egy jócselekedetem: megmentettem egy élőlény életét. Az úton feküdt egy bébi teknős, hasával felfelé és nem volt képes magától megfordulni. Először lefotóztam, aztán talpra állítottam az út túloldalán.

 Még él...

Naponta többször is megállok, hogy az aszfalton heverő állatokat fotózzam: pár hete kezdtem fotózni a közlekedés áldozatait. Sajnos napról napra bővül a gyűjteményem. Ha akartam volna, már egy egész kiállítást rendezhettem volna ebből a véres témából. Ha kocsiban ülsz, el sem tudod képzelni, mennyi állatot ölnek meg az autók – és mennyit vergődnek még a halálukig. Egy biciklis számára ez jobban érthető. Egy perccel azután, hogy megmentettem a bébi teknőst, kikerültem egy gyönyörű kis szalamandrát, olyan szép volt, hogy még vissza is néztem rá, és látnom kellett, hogy egy kocsi pont át ment rajta... A belsőségei kinyomódtak, de még élt... 

Neoklasszikus Szkopje építés alatt.

Délben, rekkenő hőségben érkeztem Szkopjébe. A város központjában óriási építkezés folyik, főként a Varda folyó öreg kőhídja körül. Sok presztízs-építmény van arrafelé, megkérdőjelezhető esztétikai minőséggel. Irdatlan nagy klasszikus márványoszlopokat láttam, amelyeket egy betontmag köré állítottak.

  Mikor lesz a “Szentek bejövetele”?

Azonkívül jónéhány újfajta szobor volt szétszórtan a tér körül: ott volt Goce Delcev, a 19. századi tanár és a török elleni szabadságharc hőse, egy nagy lovon. A szláv szentek, Cyril és Method még nincsenek a helyükön, csak a nagy talapzatuk kész (lásd a fönti képet). Egész Szkopje teli van olyan hatalmas zászlótartó oszlopokkal, amilyeneket a határon láttam. Csak azt csodáltam, mennyibe is kerülhet ezek egyike is egy ilyen szegény országnak.

Így már érthetőbb: a fiatal köztársaság elszántan költekezik, hogy olyan építményeket hozzon létre, amelyeknek van valami történelmies igényessége vagy hivatkozása. Számomra úgy tűnt, Makedónia bizonytalan önmagát illetően – de kétségtelen, hogy az itteniek ezt másként látják.

 Shkup régi negyede.

Szkopje sokkal szebb a régi városnegyedében, melynek a dzsámik és bazárok nagyon egzotikus hangulatot adnak. A sok minaretből felhangzó imaszó olyan érzést keltett bennem, mintha máris Isztambulban lennék. Már nagyon vágytam egy jó nagy és hideg sörre, de itt nem volt egyszerű hozzájutnom: aztán egy “szláv” bárban sikerült végre.

Egy kicsit blogoztam, csak míg múlik a hőség, közben megfeledkeztem az időről és emiatt csak délután ötre értem a Szkopje Múzeumba, ahol meg akartam nézni a történeti osztályt. Épp záróra volt. De sikerült beszélnem egy hölggyel a múzeumból és érdeklődni tőle a görög-mecedón konfliktus felől. Elmondta, hogy ő makedón szláv családba született Görögország északi részén. Az iskolában görögül ment a tanulás. Ez aztán neki kislányként okozott némi félreértést, mert otthon makedónul beszéltek. A nagyapja kijelentette: “Mi makedónok vagyunk - ezt soha ne feledd!” Később aztán a család áttelepült Jugoszláviába, mert belefáradtak abba, hogy másodosztályú állampolgárok legyenek Görögországban.

 Gyönyörű éjszakai szállás: a Markov kolostor.

Elhagytam a várost, és elindultam egy kis úton dél felé, amely a térképem szerint egyenesen a következő uticélom, Krusevo felé vezetett. Az út közelében van a Markov kolostor, amelyet fel akartam keresni. Röviddel napnyugta előtt érkeztem a kapujába. Kisebb volt, mint amire számítottam, de nagyon csinos. A fallal körbevett rózsakertben terül el a gyönyörű régi templom, a hagyományos kő-fa épületek csoportjával szemben. Rózsaillat és daloló fülemülék – Szkopjéhoz képest lehetett volna ennél élesebb a kontraszt?

Vetettem egy pillantást a templom belsejébe is: mindenüt csodaszép bizánci stílusú freskók és egy Pancreator a kupola magasában. Ezek a régi orthodox templomakban mindig nagyon szűk hely marad a hívőknek, közben mégis rengetek köbméter belső térrel rendelkednek - nyílván, az az jelenti, hogy magasak, és magasak a kupulái. Nagyon békességes helynek találtam ezeket.

Találkoztam egy ifjú nővérrel, Ilijával, aki egyben az apácafőnöknő volt -  feketébe burkolózva, csak az arca volt szabadon – és megkérdeztem, eltölthetnék-e itt egy éjszakát. Rendben volt a dolog. Megkérdezte, éhes vagyok-e – ez az a kérdés, amire minden biciklis csakis igennel válaszol. Összeállított egy egyszerű, de igen ízletes ételt: bab kenyérrel, a kolostorban termelt olívabogyó, sült paprika fokhagymával olívaolajban és víz. Kaptam egy asztalt valahol odabent és megvacsoráztam magamban, csendes nyugalomban. Egy fillért sem kért mindezért.

Egy egyszerű és csendes, finom étkezés.

Ebben a nővér kolostorban férfinek nem szabad aludnia – Ilija nővéren kívül csak egy másik volt, Marija nővér –, így aztán kaptam egy ágyat egy kivüli szomszédos házban, ahol Igor Manasievski, a kolostor gondnoka lakott. Nikola Angelovval, Marija nővér unokatestvérével félig angolul, félig szerbül átbeszélgettük az estét. Természetesen a makedón identitás kínálkozott beszédtémának. Nem szeretik, hogy a görögök mondják meg nekik, kik is ők vagy kik sem. Ők egyszerűen csak makedónok és kész.