Kora reggel a Markov kolostorban.
A Markov kolostor nővéreinek vendégeként résztvettem a reggeli imán a százéves templomban. Csak hárman voltunk. A szertartás után ideje volt indulnom, Krusevo még a távolban, jó sok leküzdendő hegy várt még odáig.
Az út meglepően jó volt és széles, ráadásul forgalom se nagyon volt rajta.Tekertem szépen felfelé vagy húsz kilométert, de aztán az utolsó hét nagyon meredek volt. Borzasztó meleg volt, izzadtam, mintha a pokolban lennék – ha még sohasem tapostad a pedált egy nehéz biciklinek egy meredek hegyen felfelé kapaszkodva 39 fokos melegben, akkor nehezen értheted, miről is beszélek.
Távolban tényleg tó?
Végre aztán leküzdöttem a hágót (1600 méter?). Odafent csodaszép meglepetés várt: a hegy túloldalán, lent a mélyben, egy gyöngyörű tó nyújtózott a szemeim előtt! Nem volt jelölve a térképemen, amely csak egy folyót jelzett. Innen 55-60 km/órával zúgtam lefelé. Tíz perc múlva egy nagy betongáthoz érkeztem. Egyből megértettem, mi a helyzet: a térképemen jelzett folyó a betongát miatt tóvá változott. A gáton átvezető út le volt zárva. Egy fegyveres őr jött oda, akitől megkérdeztem, hol van a Makedonski Brod és Krusevo felé vezető út. Erre nevetni kezdett és azt mondta: “nema pat”, ami szerbül annyit tesz, hogy “nema put”, ami azt jelenti “ nincs út”. Megmutattam neki a térképemet, jelezve, hogy hova mennék, erre még nagyobbat nevetett és egyenesen rámutatott Zdunje falura, amely – mint elmagyarázta – ott van most az utammal együtt a gyönyörű tó alján. Aztán egyszerűen azt mondta, menjek vissza északra Szkopje felé, onnan nyugatra Tetovóra, aztán forduljak újra délnek, Krusevo irányába.
Hol van a helikopterem?
Ez egy rémálomszerű forgatókönyv volt: ha a legjobb formámat hozom is, visszamehetnék Tetovoba ma éjjel, ami azt jelentené, hogy három nap hőségben biciklizés után ugyanott tartanék, ahonnan indultam. Ami a legrosszabb volt, hogy most megint kezdhettem a küszködést azzal a nagy magassággal, amelyről éppen lezugtam, a hőmérséklet pedig 40 fok körül volt. És hogy még rosszabb legyen a helyzet, a vizem is fogytán volt.
Más választás nem lévén, elindultam visszafelé. Hihetetlenül durva volt... Egy kilométer után megálltam, hogy megpihenjek az árnyékban. A fejem alighanem olyan vörös volt mint egy jól érett makedón paradicsom. Aztán jött egy kocsi – ritka errefelé – benne három srác, megálltak. Megkérdezték, van-e valami problémám. Na ja, de még mennyire, hogy volt. Átgondolva a történteket, azt, hogy rossz volt a térképem és semmilyen útjelzés nem figyelmeztetett, hogy az útnak váratlanul vége szakad, úgy éreztem itt az ideje annak, hogy olyat tegyek, ami egyébként nem szokásom és legeslegelőször az utam során engedélyezzek egy kis motorizált segítséget a magam számára. Így aztán megkérdeztem, felvontatnának-e, vissza az emelkedőn. Ők pedig jószívvel beleegyeztek.
Végre valami igazán izgi.
Bal kézzel kapaszkodtam a kocsiba, jobbal a bicajt kormányoztam. Nem volt könnyű: az út meredeksége miatt igencsak kellett az erő a bal karomba; csak a jobb kezemmel kormányozni pedig elég húzós volt. Figyeltem a sok előbukkanó kátyút és igyekeztem kerülgetni őket, de a mozgásterem eléggé korlátozott volt. Ráadásul folyton egy kis távolságot kellett tartanom, mert különben az első biciklistáskám összeért volna az autó hátsó kerekével. Szóval egy kicsit rizikós volt, különösen ha azt is hozzávesszük, hogy egy ronda szakadék volt közvetlen mellettem. Mondtam már, hogy anyagiak hiányában mindenféle biztosítás nélkül csinálom ezt a túrát?
Végül minden szerencsésen végződött és rekordidő alatt ismét a hágó tetején voltam! A bal karom két centit nyúlott...
Nagyon csalódott voltam. Semmi kedvem sem volt visszamenni Tetovoba... Makedonski Brod nem is olyan távol volt innen! Talán 30 kilométer... Onnan már ismét rendes úton mehetnék Krusevo felé. Az első faluban, Nova Breznicán megkérdeztem az embereket, hogy volna-e valami kis erdei út Brod felé. Néhányan azt mondták, tényleg van, mások szerint viszont le van zárva, mivel a Nemzeti Park része és így tilos rajta közlekedni. Ilyen ellentétes információkból elég nehéz helyes döntést hozni... Úgy döntöttem, szerencsét próbálok, valahogy majdcsak átjutok azon a kis úton a Parkon. Lépésben mentem fölfelé a déli hőségben. A nagyjából tíz kilométeres kapaszkodó után egy bezárt kaput találtam: az útnak itt tényleg vége. Most már igazán vissza kellett mennem Tetovoba – három forró napom veszett kárba...
Ismét elhajtottam a Markov kolostor mellett, aztán jött egy nagyon meredek, de valamivel rövidebb út Szkopjébe, ahol már tényleg musszaj volt megállni egy sörért. Először tele volt a hócipőm az utam során. Nem volt nagy kedvem ahhoz, hogy a vacak és hosszú nerashti úton menjek vissza Tetovoba; ehelyett inkább nekivágtam az autópályának.
Fizetős?!
Átmentem a díjszedő kapun, ahol az alkalmazott mosolyogva integetett nekem – próbálnád csak ezt Franciaországban. A leállósávban bicikliztem. Fantasztikus volt: hibátlan aszfalt, sehol semmi meredek emelkedő és aránylag kevés autó, amelyek ahelyett, hogy a most már megszokott 40 centire húztak volna el mellettem, most jó pár méteres távolságot tartottak előzés közben. Remek 30-35 km/órával cirkáltam. Egyszer egy rendőrautó előzött meg, de nem akadékoskodott azzal, hogy megállított volna. Talán a rendőr is úgy gondolta, hogy Makedóniában ez így a lehető legbiztonságosabb.
Balkáni bicajozás biztonságban.
Röviddel napnyugta előtt érkeztem Tetovoba. Bár a kilométerszámlálóm már 120-at mutatott, nem akartam megállni és újra itt tölteni egy éjszakát. Az autópálya most délnek fordult és – rossz hír – eltűnt a leállósáv: csak az autópályán mehettem. Kezdett sötétedni. Nem éreztem magam biztonságban többé, így aztán az első lehajtónál letértem. Most nagyjából negyven kilométer hepehupás vidéki út következett, ritka nagy forgalommal (nyilván akik nem akartak autópályadíjat fizetni). Az utat meglehetős folyamatossággal városok és falvak szegélyezték. Mindenfelé férfiak üldögéltek a teraszokon és focit néztek.
Éjjel 11-kor érkeztem Gostivarba. A számláló 162 kilométert mutatott. Fáradt voltam, de kimerült nem.
0 kommentár:
Megjegyzés küldése