Tök jól éreztem magam szép hegyes Bulgáriában…
4 órakor elhagytam Svilengrad-ot. Nem a főúton mentem Edirne-be, mert tudtam, hogy a török oldalon csak autópályára van. Helyette a közeli Ormenio falunál, Hellász legészakabban fekvő pontjánál átmentem a határon Görögországba. Amint tudtam, elhagytam a főutat és Dilofos faluba bicikliztem. Rögtön a Maritsa folyó mellett helyezkedik el, a másik part már török terület. A falun kívül a hegytetőn egy szigorú görög katonai erődítmény állt. A jelek arra figyelmeztettek, hogy ne csináljak fényképeket és vigyázzak az aknákkal. NATO szöges drót zárta le a helyet. Azon gondolkodtam vajon görög tragédia vagy komédia lehetett. NATO szöges drót egy másik NATO-s tag tartja kordában…
Abszolút semmi látnivaló nem volt Dilofos-ban, egy elfeledett görög állomás a Törökországi határral. De amikor elhaladtam a falu egyetlen kávézójának terasza mellett, ami tele volt csendes öreg férfiakkal, eldöntöttem, hogy mégis megállok és iszom egy kávét.
Öreg volt Gastarbeiter és vendégük.
Mindenki beszélt németül is. Mindannyian dolgoztak 30 vagy több évet is Stuttgart-ban, Münchenben vagy Hamburgban, de mivel már nyugdíjasok, visszavonultak, hogy utolsó éveiket a szülőföldjükön töltsék. „Wir sind nur Opas hier…” – mi csak nagypapák vagyunk itt – ezt mondták nekem. Egyszerre hangzott szomorúnak és szégyellnivalónak. Azt kérdezték tőlem, hova megyek. „Konstantinápolyba” – válaszoltam. “Dann pass auf mit den Türken!” – akkor vigyázz azokkal a törökökkel! – volt a jószándékú tanácsuk.
Hasonló figyelmeztetéseket már kaptam az utazásom alatt… de eddig egyik sem vált valóra.
Mi a neved? Charon?!
Egy homokos utat követtem a Maritsa folyó mellett Marassia felé. Itt hirtelen egy széles, de sekély folyó, az Ardas, állta el az utam. Nem volt egy híd sem, az autók úgy tudtak átmenni, hogy lassan átvezettek a másik oldalra, de egy biciklinek a folyó egy kicsit mély volt. Az sem volt lehetséges, hogy a vállamon cipeljem a biciklimet, mivel a folyó 500 méter széles volt. Szóval először stoppoltam az utazás alatt! Az első autó megállt, egy pick-up teherautó, a problémám tehát egyszerűen megoldódott.
Furcsa módja a fegyvertársak szétválasztásának.
A következő a határ volt át Törökországba. Nehézfegyverzetes görög katonák őrködtek, egy ronda elterült senkiföldjén, magas szögesdrótos kerítésekkel az út mindkét oldalán, aztán néhány török katona nagy fegyverekkel, az első török zászló, és az első szobor Atatürk-ről… és egy jelzés: ‘Hos geldiniz’ – Allah hozott!
Megérkezve végre Törökországba, egy dolog volt nagyon különböző a másik oldaltól: Tele volt emberekkel! Hirtelen sok, leginkább fiatal ember sétált és furikázott, gyakran gyerekkel vagy csecsemővel. A teraszok a folyó mentén, a zene szólt, árusok árulták a portékáikat: jégkrém árusok, cipőpolírozók, gesztenyesütők – minden volt ott. Edirne távolságából is hallatszott át az imára való esti felszólítás, amely összeolvadt a körülöttem lévő tömeg zajával.
Jó érzés volt megérkezni az úticélom országába, nagyon más érzés is volt.
Sajnálom, tele vagyunk!
Magában Edirne-ben is nagyon zsúfoltak voltak az utcák. És a hotelek úgyszintén. Az ok, hogy másnap egy hatalmas olajbirkózó versenyt tartottak, ami messziről vonzotta az érdeklődőket. Amikor már a tizedik hotel volt tele, úgy döntöttem: feladom. Majdnem éjfél volt. Keletnek vettem az utat, elhagyva a várost Isztambul felé. Nem volt sehol egy motel sem…
Hajnali 1.30-kor megérkeztem Havsa-ba. Még itt is, az első hotelben, nem volt szabad hely… A másodikban – és egyben az utolsó - hotelben a városban sem, de látták a kétségbeesést a fáradt szemeimben, így az éjszakás ember úgy döntött, hogy kitesz plusz egy ágyat az első emeleti folyósón nekem. Körülöttem nyolc ajtó, mindegyik a saját kis hangjával: tévéműsor, horkolás, két ember halk beszélgetése, valaki kiment a wc-re. De túl fáradt voltam ahhoz, hogy erre figyeljek.
0 kommentár:
Megjegyzés küldése