Tetovo a macedóniai albán kisebbség központja. Ez a kisebbség teszi ki a kétmilliós népesség 30%-át. Tetovo utcáin csak albán szót hallottam, néha már valósággal meg kellett erőltetnem magam, hogy emlékezzek rá: ez már nem Koszovó. Csak a csúnya macedón pénzjegyek különböznek a Koszovóban használatos eurótól. Papírpénzük van, ami 40 forintot ér.
Egy egyszerű kávézóban finom bureket reggeliztem, amihez mindig jár olcsó ám nagyon jóízű joghurt is. Mivel még nem nagyon jártak turisták errefelé, biciklivel pedig bizonyára egy sem, a helyiek nagyon érdelkődőek, amihez még az is hozzájön, hogy az albánok nagyon szeretnek cseverészni, szóval ha te is úgy akarod, itt sosem vagy sokáig egyedül.
Míg ettem a burekemet, a szomszédos úriember jó franciasággal megkérdezte, honnan jöttem. Hamar kiderült számomra, hogy Rahip Shemshiu (a képen balra) francia nyelvtanár volt egy tetovói gimnáziumban. Mesélt nekem a Tito-korszakbeli katonai szolgalátáról, amikor jó messzire, a Vajdaságba helyezték, ahol albán etnikumú lévén elég sok ellenséges diszkriminációban volt része. A civil életbe visszatérve franciatanár lett Tetovóban. Itt megint csak voltak gondok: nyilván nem véletlenül, mindig volt az osztályában két-három szláv gyerek, így aztán musszaj volt macedónul tanítani, annak ellenére is, hogy a csoport 90%-a albán volt. Mostanában jobb a helyzet, de az oktatási minisztérium most is megköveteli, hogy minden iskolai adminisztrációt két nyelven vezessen.
Tipikus Tetovo.
Az emberek nagyon barátságosak errefelé, de - miként a Balkán mindenütt - maga Tetovo város híján van bármi bájnak. Bringáztam kicsit jobbra-balra, hogy összeszedjek valami benyomást a helyről és eközben már azon kezdtem gondolkodni, miféle szarkasztikus beírást tegyek a blogomba Tetovo "látványosságairól". Csakhogy amikor aztán megérkeztem a "Pasa Dzsámijához", mely 1495 óta itt áll, akkor az gyorsan elfeledtette velem a rossz ötletemet. Tetovo mégiscsak tudott pár szépséggel szolgálni...
A Pasa Dzsámija Tetovoban, Macedonia.
A dzsámi külseje gazdagon díszített. Férfiak éppen kezdtek gyülekezni a kertjébe, az ima órája volt. Hozzám szóltak, hogy vessek egy pillantást a dzsámi belsőjére is. Miután levetettem a cipőmet, beléptem. A belső tér a tetejétől az aljáig még dúsabb festéssel volt borítva, melyben a sárga és a vörös dominált. Érdekes volt a sok városábrázolás a falakon, többek közt Mekka szent városáról - mégpedig azért, mert ezek festői minősége jellegzetesen európai megjelenést hozott a dzsámi belsejébe. A freskók nagyjából a 19. század első negyedében készültek.
Imaház és kultúraház.
Ahogy együtt ültem más férfiakkal a vastag szőnyegen, egy csendes imát mondtam a vallások közötti békéért és megértésért. Mi is lenne akkor, ha a muszlimok a keresztény templomokban is imádkoznának, a keresztények pedig a dzsámikban - mondjuk hetente vagy havonta egyszer - és így jobban megismerkednének egymással? Lehetséges lenne ezek után, hogy másnap lőjék és gyilkolják egymást csak azért, mert egy világnézet szerint a másik hitetlen vagy terrorista?
Találtam egy nagyon jó internetező helyet a Tivoli nevű trendi bárban, ahol a macchiato is egészen szúper volt. Leírni ezeket a történeteket és fotókkal illusztrálni: ez az én legnagyobb munkám a biciklizés után. Sok-sok órát töltök el ezzel. Odakint a hőmérséklet nagyjából negyven fokig emelkedett, én pedig - mivel elmaradtam a naplóírással - a bárban maradtam és a blogot írtam egészen kora estig, míg lement a nap.
Akkor aztán azonnal útrakeltem, azzal a célkitűzéssel, hogy éjfél körül Szkopjébe (Shkup-ba) érek. Csakhogy volt itt egy nehéz kérdés: Tetovo és a főváros, Szkopje, között csak egy út van, egy autópálya. A másik lehetőség egy alsóbbrendű út, ami viszont nagy kerülővel jár. Azon mentem. A térképem pedig nem a valóságos helyzetet mutatta és egy csomó időt vesztettem. Este tíz felé hajtottam át Nerasht-on. Ahogy elnéztem, ennek az albán falunak az egész férfi lakosságossága odakint üldögélt és mind csodálkozva bámult rám. Egyből megértettem rögtön, hogy biciklis nem nagyon szokott itt átmenni éjszakán.
A falu után az aszfalt köves-homokos útra váltott. Tök sötét volt. Arra gondoltam, egy kicsit kockázatos lenne továbbmenni, mivel nem tudtam, meddig tart még ez a pocsék út. Egy magányos kis ház állt itt, fények vagy más életjel nélkül. Megnéztem a lámpám fényében, úgy tűnt, még nem teljesen kész, így aztán elhatároztam, hogy az első üres szobájában kerítek alvóhelyet magamnak.
Előkaptam a lámpámat, kinyitottam a kertkaput, beléptem és megtaláltam az első ajtó nélküli szobát. Bevilágítottam a lámpámmal, hogy néz ki odabent és egy kis sokkot kaptam a látványtól... Az üres szobában egy koporsó feküdt!
Bocs, előbb lássuk Isztambult...
Nem vagyok túl babonás vagy könnyen beijedős, de az egyértelmű volt, hogy nem itt alszom ezen az éjszakán. Inkább visszamentem a faluba.
Kértem egy jégkrémet egy teraszon (sör vagy rakija nem kapható) és egyből az egész falu figyelmének középpontjába kerültem. Megkérdeztem tőlük, volna-e esetleg egy hotel Nerashtban (tudtam, hogy egy sincs), ami azzal az örvendetes eredménnyel járt, hogy meghívást kaptam éjszakára Fesal Ajruli házába.
0 kommentár:
Megjegyzés küldése