Sopron, 2010 május 5 (napi 105 km; összes 2672 km)

Pozsonyban szerettem volna többet megtudni az új szlovák nyelvtörvény gyakorlati alkalmazásáról.

A törvény azt írja elő, hogy az ország minden pontján csak a szlovák az elfogadott nyelv, ha az állampolgárok valamilyen hivatalos ügyet kívánnak elintézni. Tehát ez nem azt jelenti, hogy mostantól senki sem beszélhet magyarul vagy bármely más nyelven az otthonában, mindössze az ügyintézéshez szükséges a szlovák.

Ennek ellenére azért kialakulhat néhány különleges szituáció: mi történik, ha két szlovákiai magyar Dunajská Streda (Dunaszerdahely) városházáján szeretne összeházasodni, ahol a polgármester szintén magyar? Törvény szerint büntethetővé vállnak, ha a ceremóniát magyarul tartják? És mi van akkor, ha a mennyasszony vagy a vőlegény nem is beszél jól szlovákul?

A Magyar Kulturális Intézmény Pozsonyban.

Pozsonyban meglátogattam a Magyar Kulturális Intézményt- ez körülbelül olyan, mint a németeknél a Goethe Intézmény. Az igazgató, Dr. Krasztev Péter készséggel válaszolt a kérdéseimre - de a nyelvtörvény témájában elhangzott kérdéseim nem igazán tetszettek neki, ez egyértelmű volt. Ennek az volt az oka, hogy Krasztev úr szerint az egész nyelvtörvénnyel kapcsolatos huzavonát eltúlozták a politikusok. Valójában nincsen akkora probléma, hiszen végeredményben a szlovák alkotmány az ország minden kisebbségének garantál bizonyos jogokat.

Magyarul beszéltünk Pozsonyban.

Tegnap Bécsben szinte ugyanezt hallottam egy szlovákiai magyar hölgytől, aki Ausztriában dolgozik. És ma, mikor egy magyar boltban pár almát vettem, hallottam, hogy a tulajdonos a szerint váltogatott nyelvet, ahogy azt a vevők nemzetisége megkívánta - láthatóan anélkül, hogy valami atrocitástól vagy büntetéstől tartana.

Összefoglalásul tehát arra jöttem rá, hogy a szlovák nyelvtörvénnyel kapcsolatos hírverések meglehetősen túlzóak. A legjobb az lenne, ha stornóznának az egész dolgot, hiszen a fölösleges törvény csak nyugtalansághoz vezet a határ mindkét oldalán, és nem segít a szlovák-magyar már amúgy is érzékeny politikai kapcsolatok ápolásában.

Egy utolsó megjegyzés a szlovák nyelv helyzetről: akárhová mentem, nem okozott nehézséget megértetnem magam: mindenki beszélt angolul, németül vagy magyarul, így nem tűnt fel szlovák nyelvtudásom hiánya.

Már délután 3 felé járt, amikor elkezdtem ismét tekerni… Magyarország felé. Ez olyan érzés volt, mintha máris otthon lennék, pedig még több mint 500 km és 5 nap választott el Pécstől.  
 Annak a tónak az irányába tartottam, amely 1920-ig 100%-ban magyar volt, de most a 80%-a Ausztriához tartozik: a Fertő tóról van szó. Számos madara miatt is igen értékes ez a terület. 

Sajnos, éppen mielőtt odaértem volna, az eső nekieredt (csakúgy, mint tegnap), és felkapott az erős déli szél (persze pont szembe fújt), így nem igazán tudtam értékelni azt a tényt, hogy mára meglehetősen lapos terület jutott- úgy éreztem, mintha hegyen másznék felfele.

Ellenálltam a kísértésnek, hogy más közlekedési eszközt válasszak.

A rossz idő nem engedte, hogy megnézhessem a tavat- sűrű köd borította azt. És egyetlen egy madarat sem láttam. 

A táblán jól nézett ki a Fertő tó …

 Röviddel naplemente előtt érkeztem meg a magyar határhoz. Egy történelmileg fontos helyen léptem át a határt: 1989 augusztusában itt nyílt meg először a Vasfüggöny. Ennek közvetlen következményeként néhány hónappal később a berlini fal összeomlott - és vele együtt a szovjet kommunizmus is. Szóval, mondhatjuk azt, hogy  nagy horderejű esemény volt.

Emlékezetes határátlépés.

1989 nyarán több ezer kelet-német állampolgár jött Magyarországra abban a reményben, hogy innen majd sikerült Nyugat felé menekülniük. Hivatalosan a határ zárva volt, ugyanúgy, ahogy az elmúlt 45 évben, de volt valami a levegőben… egyfajta Gorbatschov érzés. Júniusban Magyarország és Ausztria külügyminiszterei együtt vágták át a közös határon lévő szögesdrótot, jelezve, hogy Magyarország szeretné eltüntetni a Vasfüggöny hozzá tartozó részeit.

Majd augusztus 19-én a két ország megállapodott abban, hogy a Sopronkőhida melletti határt szimbolikusan megnyitják egy rövid időre, hivatalosan azonban nem esett szó arról, hogy bárki elhagyhatja is Magyarországot. De a hírek elterjedtek a Budapesten és a Balatonon váró németek körében – de sokan el sem akarták hinni.

Aztán elérkezett a pillanat, megnyitották a kaput, és huss!, németek százai özönlöttek át rajta. Majdnem a földre lökték az idős Habsburg Ottót, aki ott volt, hogy a tömeghez mondjon néhány hivatalos szót. Magyar oldalról Bella Árpád volt a magyar határőrök aznapra beosztott felelős tisztje. Hivatalosan neki és az embereinek lőnie kellett volna, ha valaki engedély nélkül próbálta elhagyni az országot. De nem lőttek, inkább elfordították a fejüket.  

Szerettem volna találkozni Bella úrral ma, mikor átléptem a határt, de nem sikerült felvennem vele a kapcsolatot. Nagyon elege lehet már belőle, hogy mindenki újra és újra hallani akarja a történetét. Tehát magamra maradtam annak kitalálásában, mi is történhetett azon az 1989-es történelmi napon. 

Úgy gondolom, nem véletlen, hogy Bella Árpád főnökei nem adtak neki aznapra egyértelmű utasítást. Rá, a határőrök „nem-olyan-fontos” tisztjére bízták annak a jelentős kérdésnek az eldöntését, hogy tüzel-e vagy sem. Akárhogy is alakult volna, rá lehetett volna húzni a felelősséget. Azok a felettesek mindenképen gyávák voltak. És Bella? Neki szerencséje volt, hogy nem próbálta visszatartani azt, ami úgyis már el volt veszve. Szerencséje volt, hogy a történelem a szabadság irányába fordult, egy ilyen kor érkezett, amelyben határőrök már nem őlnek. Ennek a fordulatnak köszönhető, hogy nem lett bántódása abból, hogy nem teljesítette kötelességét a régi rendszer iránt. Egy korhadt rendszer, amelynek ő igenis egy kis része volt. 

Amikor még Uniótlanak voltunk.

Sokszor a történelmi események csak homályos, nem szándékos történek, amelyeknek viszont hatalmas következményei vannak. Ilyenre került sor Sopronkőhida közelében is, 1989. augusztus 19-én.