15. nap: 2011. július 10. vasárnap: Narva-Alajőe (EST), 108 km (össz: 1672 km).

Narva kastély, Ivangorod kastély belső udvara, és a határátkelőhely: a nyugat kezdete vagy vége.

 

Mióta elkezdtem ezt az utat tervezni, az volt az álmom, hogy a Narva kastélyban alszom. Abban bízom, hogy ezzel is sikerül felhívnom az emberek figyelmét erre történelmi helyre. A magas falakon állva és kelet felé Oroszországra nézve, ahol a folyó tulsó partján az oroszok a nem kevésbé lenyűgöző Ivangorod erődöt építették (1492-ben), egyszercsak ráébredtem: itt az ember látja, ahogy a nyugati és a keleti kereszténység szinte megérinti egymást – ez egyedülálló. Narva pont olyan embereknek való, mint én, akik az európai egységet keresik.

Saját szuvenírgyártás vasból?

Narva kastélya napjainkban múzeumként és oktatóközpontként működik, ahol a latogatók megtanulhatják hogyan kell az izzó vasat formára kalapálni, vagy a középkori patikában megkóstolhatják a különböző fűszeres likőröket. Ezeket a foglalkozásokat leginkább Narva igen ritka eredeti észt lakosai tartják (ne feledjük, hogy csak 5%-át adják a lakosságnak a maradék orosz mellett), bár a kis kerámiaboltot az oroszul beszélő Olga vezeti.

Margus az észt élet legfontosabb elemeire tanít engem: „amikor egy ló egy Le Coqot iszik, akkor Sakut vizel” (utóbbi volt az a sör, amit én ittam).     

El voltam ragadtatva, amikor azt láttam, hogy igaz a közhely, miszerint az észtek nyitottabbak a finneknél. Itt van mindjárt Margus Gering: egy nagyon laza, észt-orosz kétnyelvű fickó. Angolul is egész jól beszél. Egy évvel Észtország 1991-es, legutóbbi függetlenné válása előtt született (1920-1940 között, az Interbellum alatt volt az első független időszak). Kissé meglepődtem, amikor elmondta, hogy észt szülei tanították oroszul is, és mindkét nyelvet használták otthon.

Margus elmagyarázta, hogy az észtek nem szeretik, ha a külföldiek az országukat „észak-kelet európainak” hívják. A megfelelő földrajzi megnevezés az „Észak-Európa”, mely magában foglalja Skandináviát, és a három kisebb balti államot is, Észtországot, Lettországot és Litvániát – de Oroszországot nem. Magamban mosolyognom kellett: ugyanezt az érvelést szoktam hallani Magyarszágon: a magyarok „közép-európaiak” akarnak lenni, nem „kelet-európaiak”. Fontos jelzés mindkét törekvés: a Szovjetunióhoz egykor tartozó országok nem dédelgetnek romantikus emlékekeket arról az időszakról, és az orosz holdudvaron kívül kívánnak lenni - az egyetlen kivétel ez alól Fehéroroszország, bár jelenleg ők is fasírtban vannak Moszkvával.

Margus szerint Narvában helyreálltak az orosz-észt kapcsolatok, de élénken emlékezett arra, hogy az általános iskolában a ‘90-es években a két oldal tagjai bizony összeverekedtek. Ezek az erőszakos összecsapások mára elmúltak, de ő például lustának tartja az észtországi oroszokat, akik gyakran azért munkanélküliek, mert nem elég elszántak a munkakeresést illetően.

Sten Torpan (balra), a kastély patikusa..

Az észtek és a lettek viszonyáról is kérdeztem, utóbbiak a déli szomszédok. Margus nem tudta elnyomni a mosolyát: igen, az észtek gyakran viccelődnek a lettekről. Például: a letteket Lísa Varvasnak hívják, ami azt jelenti, hogy „egy lábujjal több”. Miért? Mert a lettek EU-s rendszámtábláján a rövidítés LV (Latvia)! Sajnos ma pont nem jött lett látogató a kastélyba, kíváncsi lettem volna, hogy a lettek mit találtak ki az EST rövidítésre. Talán választ kapok majd erre is 2014-ben, amikor Riga lesz az egyik Európai Kulturális Főváros, a svédországi Umeával egyetemben.

Végül délután 5-kor indultam el Narva kastélyából. Ma éjjel szerettem volna elérni a – Narvától délre
fekvő - gyönyörű Peipsi-tó partját, mely észt és orosz is. Valójában Európa 4. legnagyobb édesvízű tava, de gondolom ezt Észtországon kívül nem sokan tudják. Az Oroszországgal határos régió egyben a hagyományos orosz ortodoxok, az Old Believers otthona, akik a mai napig követik a vallásuk régi szertartásait, melyek más vidékeken (Oroszországban) eltűntek a 17. században lezajlott reformáció során. Ez a csoport különbözik azoktól az orosz emigránsoktól, akik a Szovjet érában érkeztek Észtországba nagy számban: az Öreg Hívők több mint két évszázada itt élnek. Szerettem volna részletesebben utánajárni ennek a dolognak, de erre ma már nem lesz idő, miután olyan későn indultam el.

Látni a tengert?

Narvát elhagyva először nyugad felé indultam, kis kerülőt téve a tengerpart felé. Itt volt egy kis meglepetés: Voka falu mellett a GPS szerint csak párszáz méterre volt a tengerpart, de semmilyen erre utaló jelet nem láttam.

Nem a klasszikus tengerparti üdülőhely.

Amikor nem tudtam továbbmenni a tenger irányába, egyszercsak egy nagyon meredek szakadék szélén találtam magam: a GPS szerint 50 méterrel alattam csapódott neki a magas falnak, melynek a tetején álltam. Nagyon látványos volt.

Sovjet stílusú várostervezés a független Észtországban

Továbbmentem, egy pizzát ettem Jőhviben, egy teljesen el nem bűvölő városban – a polgármester még azt is megengedte, hogy a városháza mellett egy bevásárlóközpontot építsenek! – aztán folytattam az utat a főút mentén dél felé Tartu irányába. Normális esetben nem ezt tettem volna, mert utálok nagy forgalomban biciklizni, de most este 10 óra volt és szinte egyedül voltam az úton. Talán 3-percenként ment el mellettem egy autó. Tekertem, mint atom és éjfél körül értem Alajőe-be, a Peipsi-tó északi partjára. Kicsit körbetekertem a falun, szálláshelyet kerestem, amikor egy egykoron szép nagy, fából épült ház kiégett maradványai mellett mentem el. Első látásra beleszerettem.

Van egy jól szellőző szobájuk egy éjszakára?

A bejárati ajtó nyitva volt, betoltam a biciklit, megpróbáltam valamennyire eltakarítani a hamut és üvegszilánkokat, leterítettem a matracot és hálózsákot. Szándékosan nem gyújtottam gyertyát, miután ez nyilvánvalóan nem jött be előttem valaki másnak.

  ide klikk a teljes, interaktív térképhez