6. nap: 2011. július 1. péntek: Kimito-Helsinki, Suomenlinna, 183 km (össz: 715 km).

Keeping up appearences.

A kimitoi helyi focicsapat kispadján töltött elég zűrös éjszaka után – először a szúnyogok, aztán a zuhogó eső miatt nem tudtam aludni - kicsit fáradtnak éreztem magam, amikor kora reggel csörgött a vekker. Úgyhogy nem jött jól, hogy pont ezen a napon kellett megdöntenem a személyes hosszútávtekerési rekordomat, mivel a mai finis bő 180 km-re volt.

Egyszerű reggelit ettem Kimito csodaszép középkori templomának temetőjében. Itt egyértelműen Finnország svéd részében voltam: az egyszerű sírköveken főleg svéd neveket láttam. Ezen a szigeten az utca- és helységneveket először svédül írják a táblára, csak utána finnül.

A történelem csöndes tanúi.



Ami ugyanaz volt, mint másfelé, az a II. világháborúban elesett katonák alaposan rendben tartott sírjai. Szinte minden faluban találni ilyeneket. Az ember ebből kénytelen arra következtetni, hogy Finnország nagyon megszenvedte a Szovjetunióval folytatott harcot először 1939-1940, aztán 1941-1945 között. Mégis, ezek a bátor fiatal srácok biztosították Finnország függetlenségét és szabadságát a háború után.
Reggeli után továbbmentem. Délután 5-kor találkozóm volt Timo Hasttal (a HePo, a helsinki biciklis klub tagja) Espoo mellett, ami Helsinkitől nyugatra van. Onnan együtt tekerünk tovább a finn fővárosba. Normál körülmények között időben érkeztem volna. De ma megint (tudom, kezd unalmas lenni) kitartó szembeszéllel kellett megküzdenem. Ehhez még hozzájött az eléggé nemfinn hőmérséklet, ami 33 fokot jelentett. Ebben kellett 100 meredek kis dombot megmásznom. Tökéletes recept arra, hogy hogyan merüljek ki teljesen.

Hogy időben érkezzek Espooba, úgy döntöttem, hogy spórolok az idővel és fájó szívvel elvetettem a tervemet, hogy meglátogassam a Fiskarst (finnül Fiskari), egy gyönyörű hely, ahol 1649-ben a holland származású Peter Thorwöste (eredetileg gondolom Terweste lehetett) megalapította a híres Fiskars gyár elődjét. Node sebaj, úgyis Finnországon át térek haza Tallinnból, mivel a gépem Turkuból indul Magyarországra július 26-án. Úgyhogy Fiskarst majd meglátogatom 25-én!

Finn vidék: szépséges, és kissé egyhangú.

Olyan gyorsan tekertem, ahogy csak a lábaim bírták, így haladtam át a csinos, de kissé monoton vidéken: akármerre nézel, helyre kis legelőket és erdőket látsz. Elszórtan fa tanyaépületek állnak magányosan. A színük egy jellemző bordó, okkersárga vagy világos olivazöld. Jó hatása van: harmonikus összképet ad - ellenben azzal a vizuális káosszal, ami sok más (kelet-európai) országban uralkodik, ahol nincsen tervezés. Ettől az örökké változatlan tájképtől viszont nagyon nehéz megjegyezni, hogy az ember hol járt eddig, és hogy egy hely pontosan hogyan is nézett ki. Ha ehhez még hozzáadjuk azokat az iszonyat hosszú és bonyolult finn földrajzi neveket, akkor nem is meglepő, hogy az utazó elég gyorsan elveszti a fonalat.
Egy másik dolog, ami feltűnt itt, hogy a legelők és kertek körül nincsenek kerítések. És a házak körül nincsenek házőrző kutyák - csak nagyon kevés házi kedvencet látni. Mióta itt vagyok, még egyetlen rendőrautót sem láttam. Az autóvezetők mégis egyértelműen tartják magukat a sebességkorlátozásokhoz. Ráadásul akárhova beengednek. És semmiképp ne felejtsem el, hogy megdícsérjem ezeket a merev finneket a kitűnő magatartásuk egy másik jeléért: gyakorlatilag sehol nem látni szemetet az út mentén! Micsoda változás Magyarországhoz vagy Boszniához képest!

Két halott egy csapásra...

Még elütött állatból is kevesebb van, mint máshol. Tavaly Isztambul felé kb. 5 kilóméterenként láttam elütött madarat vagy más állatot. Itt olyan 30 km lehet ez a távolság. De ma egy nagyon szomorú esetet láttam: amikor rátértem a Helsinki felé vezető forgalmas útra Karisnál, nemsokára egy nemrég elütött fiatal szarvast láttam, az út mellett feküdt az aszfalton méltósággal. Vemhes volt. A baleset erejében a még meg nemszületett gida szinte kitüremkedett a hasából. Rettenetesen sajnáltam, de akkor már nem volt mit tenni. Lehúztam az aszfaltról a fűbe, hogy ne menjenek át rajta még többször.

Én és a Helsinki Kerékpáros Klub.

Végül 2 órát késtem a találkozóról. Timo Hast úriember módjára nem rótta ezt fel nekem. Persze mivel ő is megszállott biciklista, tudta, hogy nagyon nehéz a megfelelő időben és helyre érkezni két keréken. Ha nem lett volna az a folyamatos keleti szél, akkor biztos vagyok benne, hogy időben odaértem volna. Már 150 km-t mutatott az órám, amikor találkoztunk. Az utolsó 33 km-en Timo elvezetett Helsinki dimbes-dombos vonzáskörzetén át a város kikötőjéhez. Ott egy kis kompra szállok a 18. századi svéd építésű szupererődítményhez: Suomenlinnához, mely Helsinki előtt húzódik pár szigeten át.

Simon Suomenlinnába utazik.

Suomenlinna olyan volt nekem, mint az utóbbi 250 év finn törtelmének a sűrítménye: Svédország dominanciája, a bővülő Oroszország felől jövő fenyegetettség, az Orosz Birodalomba való bekebelezés, a szűk évszázados függetlenség. Aki Suomenlinnát uralta, az uralta az országot. Most a turisták vették át az uralmat.

Nagyon hálás vagyok Timónak, amiért segített megtalálnom a legtökéletesebb szállást az itt töltendő 2 éjszakára: Sirpa Kirpiő, aki egy rövid nyaralásra utazott, vakon megbízva bennem rám bízta, hogy ügyeljek a szigeten található, mesébe illő kis házikójára! A szomszédban lakó barátnője, Ressu Ala-Konni várt rám, amikor megérkeztem a hajóval, és odaadta a kulcsokat.

Ressu, a kulcsár.

Sirpa házába lépve úgy éreztem magam, mint Hófehérke: egy hosszú, kimerítő utazás után végre találtam éjjeli menedéket. Nem tudtam, hogy ki lakik ott, csak ledobtam magam az ágyra és egész éjszaka aludtam.

  ide klikk a teljes, interaktív térképhez