26: Thursday, July 21th 2011, Padise-Tallinn, 103 km (total: 2823km).

Morning July 21st...

 

Kényelmesen kezdődött ennek a fantasztikus Turku-Tallinn biciklitúrának az utolsó hivatalos napja, de a vége pont az ellenkezője volt: ma reggel a Von Ramm udvarház adta luxusban ébredtem Padise-ban, a nap végén viszont a Patarei börtön 117 számú cellájában egy koszos ágyban aludtam, egy félelmetes egykori KGB-börtönben, Tallinnban.

... és este.

De kezdjük az elején: bőséges reggelit kaptam Karl von Rammtól, a hotel fiatal menedzserétől. Ő egyenesági leszármazottja Thomas von Rammnak, egy balti német nemesnek, aki a Padise monostort a svéd Gusztáv Adolftól kapta ajándékba 1622-ben. A von Ramm család azóta is Padise-ban él, először a helyreállított monostori épületben (mely már a 16. századtól nem volt vallásos intézmény), később pedig, miután a monostor 1766-ban leégett, a szomszédos újonnan épített udvarházban (mely most hotelként működik).

Karl von Ramm: vissza a gyökerekhez.

Aztán 150 évvel később jött az I. világháború, a bolsevik-forradalom Oroszországban, aztán az 1918-as észt függetlenség. Az új nemzeti állam nemigen kedvelte a régi német nemességet, akik az országot a középkortól kezdve uralták, míg az észt népesség jobbágysorban élt. Karl nagyapja ezért úgy határozott, hogy elhagyja az országot és visszatér Németországba. A család udvarházából iskola lett, majd később egy TSZ raktára. Karl édesapja az USA-ba került, ahol Karl is született.

A következő állomás Észtország 1991-es függetlensége. A család pusztán 6 évvel később úgy döntött, hogy visszavásárolja az egykori tulajdonukat egy szerény összegért. A helyreállítás persze rengeteg pénzükbe került. Karl úgy döntött, hogy Észtországban telepedik le, hogy az ősei házát szállodaként működtesse.
A von Ramm család története nagyon érdekes számomra, mert jól tükrözi az egyéni történet univerzális jelentősségét:

The charms of Paldiski.

Ma délután 4-re volt betervezve a finis Tallinn régi főterén, de előtte még volt egy történelmi téma, melynek utána kellett járnom: Paldiski önkormányzatának voltam a vendége ma délelőtt. Paldiski nem egy valószínű úticél az Észtországba látogató turisták számára. Őszintén szólva csúnya kis városka. Ez pedig azért van, mert a szovjetek egy óriási iskolát építettek oda atomtengeralattjárón szolgáló személyzet részére, ráadásul egy jó nagy hadi osztagot is itt állomásoztattak (miután az eredeti lakosságot kiűzték). Ezt a rengeteg katonai személyzetet csak panelházakban tudták elszállásolni, melyek még ma is állnak. Az egykori barakkok és lőszerdepók viszont üresen állnak és düledeznek. Az egésznek elég nyomott hangulata van.

Regina Rass örül, hogy nem vagyok orosz.

A városházánál Regina Rass üdvözölt. Ez az egyike annak a négy Paldiski-i épületnek, amelyet még a II. világháború előtt építettek. Az érkezésem előtt csak orosz beszédet hallottam az utcákon, itt viszont az önkormányzat tisztviselői mind észtek voltak. Rass kisasszony elmondta, hogy az embernek nem kell észt útlevél ahhoz, hogy az államnak dolgozhasson – és a legtöbb orosznak nincs is észt útlevele. A logikát megértettem ugyan, de azért furcsának tűnt ez a helyzet.

Paldiski múltja még mindig jelen.

Jót beszélgettünk Paldiskiról, a múltjáról és a jelenéről. Az ittlakók többsége a szovjet idők alatt Oroszországból és Ukrajnából érkezett orosz. Ebben az időben a város teljesen el volt zárva a külvilágtól a nagyfokú katonai jelenlét miatt. Ez az orosz bevándorlás még most is tart egy bizonyos fokig: olyan oroszok jönnek, akik Tallinnban eladják a drága lakásaikat és idejönnek, ahol az ingatlanárak jóval alacsonyabbak. Az észtek távolmaradnak. Ebben a helyzetben soha nem fog beteljesülni az észt kormány azon elképzelése, hogy minden állampolgár legalább alapfokon beszélje a nemzeti nyelvet. Miért kéne bárkinek észtül tanulnia, aki Paldiskiban él? Nem is tudná hol gyakorolni. Nem volt nehéz észrevennem, hogy Rass kisasszonyt nagyon zavarja ez a helyzet. További problémákat jelent a magas munkanélküliség és a rengeteg rom, amit a szovjetek hagytak hátra – sem a lebontásukra, sem a helyreállításukra nincs pénz. Van-e egyáltalán bármi, Paldiskiben, ami jó vagy szép? - kérdeztem. Van bizony – felelte ő. A Pakri-félsziget, melyen a város fekszik, meglepően gazdag élővilággal rendelkezik, természetjáróknak ideális.

Kíséret (Helina feketében).

Ismét tovább kellett mennem, hiszen délután 3-kor a főváros szélén található Tallinni Magyar Intézetnél kellett találkoznom Helina Pukkal, aki egy rendőrautó segítségével a város központjába vezet majd. A Magyar Intézet nagyon sok mindenben támogatott, ami a Tallinn2011 dolga lett volna, ha része lettem volna a hivatalos programnak. Miután Helinával már hosszú hónapok óta leveleztünk az utazásom kapcsán, most olyan volt, mintha egy régi ismerőssel találkoztam volna.
Tallinn gyönyörű gótikus városháza előtt Riin Alatalu várt rám. Ő Tallinn hivatalos képviselőjeként üdvözölt a finisben. Így aztán neki adtam át a harmadik és egyben utolsó levelet Pécs polgármesterétől, melyet ő ígérete szerint továbbít Edgar Savisaarna, aki jelenleg éppen nyaralt valahol (és érthetetlen okokból nem ugrott azonnal helikopterbe, hogy kezet rázhasson velem ebben a történelmi pillanatban…) Sebaj, Riin meghívott holnapra egy városnéző körútra, amit Savisaar Úr valószínűleg amúgy sem tett volna meg.

A show vége.

Örültem, hogy nemcsak a Tallinn TV hanem az Estonian National TV is ejött. Liis Velsker készített velem egy interjút, melyet koraeste sugároztak. Annyira csinos volt, hogy nem tudtam magamban tartani egy megjegyzést, miszerint megértem, hogy a tévében dolgozik és nem a rádióban. Ami azonban még fontosabb volt, az az, hogy ezek a tévés megjelenések lehetővé teszik, hogy egy szélesebb publikumnak is elmagyarázzam, hogy miért biciklizem az EKF-k között, az európai egységet keresve útközben. És minél több médiafigyelem irányul a vállalkozásomra, annál több esélyem van rá, hogy szponzorokat találjak. Úgyhogy itt mégegyszer szeretném megköszönni az összes újságírónak, aki időt és figyelmet szánt rám! A következő lépés az a könyv lenne, amely még kiadásra vár ...

A Patarei börtön.

A kérésemre Helina elintézte, hogy az első éjszakámat Tallinnban a Patarei börtönben tölthessem. Ez egy egykori 19. század orosz erődítmény, melyet később KGB-börtönné alakítottak. A tenger partján fekszik, nem messze a történelmi városközponttól. Rasmus Rausberg vezetett körbe, aki a hihetetlen méretű épületben eseményeket sőt idegenvezetéseket szervező csapat tagja. Mesélt a többezer fogolyról, akiket a szovjet időkben tartottak itt, és azt is, hogy maguk az észtek kezdték az épületet börtönként használni, 1918 és 1940 között. Megmutatta a végtelen, elhagyatott folyosókat, a fém cellaajtókkal. Rasmus mesélt a túlzsúfoltságról, a kínzásokról és kivégzésekről, és azokról a szörnyűségekről, amiket a foglyok egymással műveltek. A legfélelmetesebb szoba az ablak nélküli kivégzőterem volt, ahol még mindig megvan a vér elvezetésére használt lefolyó. Valahol fölötte található a 117-es számú cella, mely erre az éjszakára a szállásom lett.

Üdvözöljük, Mr Wintermans.

Nagyon késő éjjel értem vissza a börtönhöz. Alexander, az orosz biztonsági őr engedett be. Elkísért abba a szárnyba, ahol a cellám volt, aztán egy az egyben bezárt. Ott álltam egyedül a sötétben. Zseblámpával kellett megkeresnem a cellámat. A lámpafénytől torzított árnyékok már eleve megadták a félelmetes alaphangulatot. Az sem sokat segített, hogy Rasmus elmondta, hogy számos kísértetsztori kering a börtönről. Nem tagadom: bár az eszemmel tudtam, hogy semmi nem történhet velem, mégis kicsit féltem ezen a végtelenül mocskos és nyomasztó helyen.

Itt sok vért lefolyt.

Ahogy lefeküdtem a vaságyra, nem láttam szellemet. De valahogy sok rossz, feszült energiát éreztem magam körül. Azt hiszem ennél nem nagyon kerülhettem volna közelebb ahhoz a fájdalomhoz, amelyet ez a kis ország bő fél évszázadon át elszenvedett a Szovjetunió részeként.

 ide klikk a teljes, interaktív térképhez