 |
| Észtország: a lányok jobbak, mint a kávé. |
Egy kispanzióra jellemző reggeli után – íztelen észt filteres kávéval (ami ezt illeti, még van hová haladni a civilizáció útján), visszamentem a Viljandi kastély romjaihoz.
A közvetlen szomszédságában található a Hagyományos Zenei Központ, egy Észtországban híres intézmény, ők szervezik a népszerű nyári Népzenei Fesztiválokat. Tegnap este már bekopogtam, remélve, hogy valakivel tudnék beszélni, aki elmagyarázza nekem az észt népzene és az ország híres kórushagyományának szerepét a függetlenség kivívásában, egyszer 1920-ban, aztán 1991-ben..
 |
| Viljandi: a Hagyományos Zenei Központ |
Bár az észt kóruszene egyértelműen az ország legismertebb kulturális exportcikke, mégis – mint a zászlójuk – meglepően újkeletű, a 19. század vége felé alakult ki. A nemzeti tudat kialakulásának hajnalán az orosz cár minden politikai ténykedést szigorúan megtiltott, ami azt eredményezte, hogy az emberek errefelé énekelve próbálták kifejezni a nemorosz identitásukat. Így aztán a népzene automatikusan egy jó adag politikai tartalmat is kapott. Ez akkor sem változott meg, amikor Észtországot erőszakkal a Szovjetunióba olvasztották a II. világháború után. Továbbra is énekeltek, Tallinn óriási Ének-terén összegyűlve, csak annyi különbséggel, hogy elsőként mindig az Internacionálét kellett előadni, de ezt senki nem vette igazán komolyan. 1988-ban, Gorbacsov Peresztrojkájának csúcsán, az Ének-téren megrendezett zenei fesztivál idején tűzték ki először nyilvánosan az észt zászlót. Egy új korszak jele volt ez, amit még a szovjetek sem tudtak visszacsinálni.
 |
| Soomaa Nemzeti Park: jobb az út közepén maradni! |
Viljandit a Balti-tengerpart felé elhagyva nem a Pärnuba vezető főutat követtem, hanem a Soomaa Nemzeti Parkon át vezető kavicsos utat. Az idelátogató megismerkedhet a tipikus észt lápokkal – nem tudom, hogy az ország mekkora részét takarják lápok, de a 25% jó tippnek tűnik. Jellegükből adódóan csak úgy lehet megközelíteni őket, ha valaki épít egy utat egy gáton, vagy fadeszkákból összekalapál egy járdafélét. Az előbbin biciklivel mentem, utóbbin pedig gyalog.
 |
| Találkozott itt valaki Julius Civilusszal vagy Simon Stevinnel? (Ez azoknak szól, akik ismerik a holland történelmet)? |
Úgy éreztem magam, mintha a holland ősidőkbe csöppentem volna: nincs határ a víz és a föld között, és mindenütt szúnyogok és azok a szörnyű böglyök. Nem csoda, hogy a hollandok annyi szélmalmot építettek a 17. században, hogy kiszivattyúzzák azt a sok vizet! Cserébe viszont elveszítettük a szép tájakat...
.
 |
| A tengeri komp Manija felé (a háttérben): az autókat kérjük itthagyni! |
A böglyök nagy bánatára nem maradtam ott sokáig, mivel este 7-re legkésőbb Pärnuba kellett érnem. Az előző nap meghívást kaptam Mark Sosaartól (akit minden észt ismer), hogy vendége legyek Maniján, egy liliputi kis szigeten Pärnutől 40 km-re délnyugatra, ahol a feleségével Sveával és 28 szomszédjukkal laknak. A külvárosi részen találkoztunk 7-kor, de nem volt idő városnézésre: az utolsó komp hamarosan indult a szigetre. Utazásom során először autóba szálltam, a biciklit a csomagtartóra raktuk és száguldottunk a Riga-öböl partján fekvő Lao faluba, ahova pont időben érkeztünk. A sziget a szárazföldtől csak 2 km-re van, de híd nélkül az ember mégis a ritkán járó komphoz van kötve. Most mi voltunk az egyetlen utasok.
.
 |
| Svea hagyományos Kihnu öltözékben, nem motorbiciklin. |
Manija-szigeten csak mostanában költöztek lakók: a ’30-as években egy pár család telepedett le újra a szigeten, hogy a közeli és akkor dugig lakott Kihnu-szigeten enyhítsék a nyomást. A nagyobb Kihnuval együtt Manija is a kihnuk egyedülálló kultúrájának az otthona lett. Kicsit hasonlít a szetukéra (lásd 18. blog bejegyzés): saját nyelvjárásuk van és fenntartják a régi énekes hagyományaikat. A szetukhoz hasonlóan ők is sajátos népviseletükben járnak, ennek én is szemtanúja voltam, amikor Mark feleségével, Sveával találkoztam, aki a sziget kikötőjében a sziget hagyományos piros öltözékében várt ránk.
A hely varázslatos volt: Manija olyan, mintha a világ végén lenne az ember. A sziget csak 5x1 km-es, egyetlen egy, nagyon keskeny út van, e mentén állnak a sziget házai szép sorban. Arról híresek, hogy igen öreg oldalkocsis motorbicikliket használnak, melyeken - remélem és gondolom – jó a fék, mert különben a sziget végeinél beleesnének a vízbe.
 |
| A Sosar család a sziget múzeuma előtt. |
Mark és Svea importált szárazföldinek számítanak, de nagyon aktívan részt vesznek a kihnu kultúra megőrzésében. Mark volt a húzóerő Manija egyetlen múzeumának létrehozása során. A múzeumban a halászathoz és földműveléshez kapcsolódó hagyományos tárgyak láthatók, ezen kívül pedig kézműves foglalkozások központjaként működik – a helyi kultúra egy másik fontos és jellemző része. Nem is kívánhattam volna megfelelőbb helyet éjjeli szállásként: az apró sziget apró múzeumának tetője alatt helyeztem magam kényelembe.
Kint vihar dúlt, a sirályok kiáltoztak: majdnem úgy éreztem magam, mintha egy hajó kajütjében aludnék, kivéve, hogy a tajtékzó tenger nem dobált ide-oda.
ide klikk a teljes, interaktív térképhez
0 kommentár:
Megjegyzés küldése