17. nap: 2011. július 12. kedd: Tartu-Obinitsa, 111 km (össz: 1920 km).

Egész éjjel esett, úgyhogy nagyon örültem, hogy fedett helyen aludhattam, a tartui egyetemi kollégium egyik száraz és tiszta ágyában. Néha jólesik a dolgokat a hagyományos módon csinálni.

Egy pár az esőben Tartu főterén.

Tartu főterén találkoztam Kristi Kukk-kal, aki a PhD-ját összehasonlító történelemből írja: hogyan és miért változik a történetírás az idők folyamán? Nos, ugyanez érdekel kb. engem is, az európai egyesülés témakörében. Sikerülhet-e valaha egy közös történelemkönyvet írnunk az egész emberiség számára? Attól tartok, hogy ez még egy jó ideig csak vágyálom marad.


Sok érdekes témáról beszélgettünk, ezeket most nem tudom itt felsorolni. Volt azonban egy, amelyet szeretnék kiemelni, mivel már korábban is elhangzott észtországi beszélgetőpartnereimtől: a 20. századi változó sorsok. Nagyon röviden: Észtország a cári Oroszország része; az I. világháború; utána a független köztársaság létrejötte; a II. világháború; ennek a végén Észtország „Elfoglalása”, azaz az 1991-ig tartó 45 év, amikor az ország a Szovjetunió része volt. Az észtek idén ünneplik a szabadság - csupán - 20. évfordulóját.

Kristi meglepett, amikor elmondta, hogy a nagyapja és annak a testvére is a Waffen SS-ben szolgált. Nem ők voltak az egyetlenek: vagy 80 000 fiatal férfi csatlakozott hozzájuk. A nagypapát nem a Führer vagy a náci ideológiai iránti elkötelezettség vezette. A szovjetek, akik Észtországot 1939-ben a Molotov-Ribbentrop megegyezés keretén belül elfoglalták, egyszerűen lefoglalták a nagypapa harmincvalahány versenylovát, és egy garas kárpótlást sem fizettek. A háború vége felé már a legtöbb észt férfi csatlakozott a Waffen SS-hez (a Wehrmacht csak németek számára állt nyitva), ahogy a Vörös hadsereg nyugat felé haladva közeledett a nemzeti területekhez. A szovjetektől egyszerűen jobban féltek, mint amennyire a németeket gyűlőlték, akik vagy 700 évig uralkodtak Észtország felett.

A Tartui Egyetem főépülete.

Koradélután indultam el a hangulatos Tartuból. Bár nyári szünet lévén a legtöbb diák elutazott a városból, mégis nagyon megkapó volt a fiatal, vidám hangulatával.

Az egykori postaállomás.

Tartutól délre egy érdekes történelmi útvonalat követtem két órán keresztül: az egykori postaútvonalat. Dimbes-dombos vidéken, erdők és mezők között vezet, mivel Észtország déli részén már nem teljesen lapos a vidék. Vahur Kukk figyelmeztetett tegnap, hogy nagyon-nagyon-nagyon nehéz lesz itt tekerni. Ebből kikövetkeztettem, hogy új barátom még soha nem biciklizett Montenegróban…
A postaútvonal mentén áll az egykori postaállomás, melyet szépen rendbehoztak, és most az Észtországi Közúti Szállítás Múzeumának ad otthont. A II. világháború kezdetéig a postakocsik itt cseréltek lovakat, a postások pedig élelmet és pihenőhelyet találtak itt.

A múlt árnya után kutatva.

Vagy 25 km-rel később, nem messze Leevi falutól, tiszteletemet tettem egy embernél, akit Észtországon kívül nem sokan ismernek, de aki itt nemzeti hősnek számít: August Sabbe. Egyike volt a „Forest Brother" gerillaharcosoknak, akik az erdőkben bújkáltak, amikor Észtországot a Szovjetunióhoz csatolták a II. világháború után. Az erdőkből fegyveres támadásokat intéztek az oroszok ellen. Ez a jelenség mindhárom balti államban létezett. Sok Forest Brother a háború után hosszú évekig bújkált az erdőkben. Kompletten felszerelt titkos bunkereket építettek, ahol egyrészt a KGB, másrészt pedig a hosszú hideg telek ellen kerestek menedéket. Persze soha nem jelentettek komoly veszélyt a rezsim számára, de amíg ott voltak, addig is reménnyel töltötték el az észt népet.
August Sobbének 33 évig sikerült bújkálnia. Csak 1978-ban fogta el két KGB-tiszt, amikor egy Leevihez közeli folyóban horgászott Észtország délkeleti részében. A helyszínen meghalt, és azóta sem tisztázott a halálának oka: erőszakkal fulladt meg vagy az öngyilkosságot választotta a letartóztatás helyett?

Forests Brothers.

Idén van 33 éve, hogy Sabbe meghalt. Megtaláltam a pontos helyet, ahol elkapták és életét vesztette. Egy kis kő jelzi a helyet, virágok és kék-fekete-fehér szalagok díszítik, egy kisgyerek itt hagyta a mackóját. Nem volt nálam kisméretű észt zászló, helyette egy pár apró fapapucsot hagytam ott, piros-fehér-kék szalaggal összekötve. Ez volt az én tiszteletadásom. Egy ideig csendben ültem ott, utána megebédeltem. Ez nem volt udvariatlanság. Pont ez a hagyomány annál a finnugor népcsoportnál, akiket még ma este meglátogatok: a csodálatos szetuknál.

A szetuk földje.

Még 25 km volt, leginkább földutakon Obinitsáig, Szetuföldre. Itt Aare Hőrn és családja részesített meleg fogadtatásban, hagyományos népviseletben öltözve. Ők vezetik a gyönyörűen helyreállított Szetu Közösségi Központot a faluban. Itt kaptam szállást, zuhanyt, és sok történettel lettem gazdagabb.

Jó, egyszerű étel – mind házi készítésű.

Kb. 10 000 szetu él ma. Ők az észt néphez tartoznak, de több szempontból különállóak: saját nyelvük van (ami valójában egy dialektus); a 16. századig pogányok voltak, akkor elfogadták az ortodox vallást, de elég lazán: sok pogány szokás megmaradt. Ilyen például az is, hogy bizonyos ünnepnapokon együtt esznek és isznak. A szetuk dalos nép: hagyományosan minden eseményt dalokkal kísértek. Vannak dalok esküvőkhöz, temetésekhez, születésekhez, és különféle munkavégzésekhez, többek között.

Manapság van egy furcsa problémájuk – és ez az egyik dolog, ami engem leginkább érdekel, mivel azt a nehezen megfogható európai egységet keresem: a 10 000 szetut egy nagyon erőszakos határ választja ketté, mégpedig az Európa és az Oroszország között húzódó határ. Aare elmesélte a dolgot.

Én pedig továbbadom nektek, a holnapi bejegyzésben.

  ide klikk a teljes, interaktív térképhez