Európa Kulturális Fővárosok biciklivel: 24. nap, 2011. július 19. kedd: Sinima (Hiiumaa-sziget)- Haapsalu, 145 km (össz: 2622 km).

Wo ist die schöne Müllerin?

Elég jól aludtam a jó öreg szélmalomban, a szépséges Hiiuma-szigeten. A régi észt szélmalmok nagyon picikék a mi hollandjainkhoz képest. Hollandiában teljes épületek szoktak lenni, bonyolult, óriási mechanikus szerkezetekkel, és a gabonák és magvak tárolására alkalmas térrel. Az a szélmalom, ahol az elmúlt éjszakát töltöttem, sokkal kevésbé volt bonyolult: gyakorlatilag egy fa doboz, olyan 2,5 x 2,5 méteres alapterületen. A lábamnál cask nagyon kevés hely volt. Még fényképet is nagyon nehezen tudtam csak készíteni. De az biztos, hogy az egész szigeten ez volt egy bolygó hollandinak a legmegfelelőbb szállás, úgyhogy végül hálás is voltam Maris új kiskutyájának (lásd tegnapi bejegyzés).

Észak felé haladtam tovább a tengerparti út mentén, de most is - ahogy azt Észtországban több helyen tapasztaltam - az ember soha nem láthatja zavartalanul a tengert. Ez nagyon sajnálatos, és ennek tudható be, hogy a Földközi tenger horvát és görög szigetei sokkal szemet gyönyörködtetőbbek: a hegyekből hihetetlen kilátás nyílik a szigetekre és a tengerre. Persze ennek meg az az ára, hogy elárasztják őket a turisták...

Szovjet szuvenír.

A reggelit egy enyhén veszélyes, de annál szebb Balti-tenger panorámájú helyen fogyasztottam el: a GPS egy kis utat jelzett a tengerpart felé, ennek mentén egy egykori szovjet őrtornyot találtam. Persze nem bírtam ki, hogy ne másszak fel, bár a padlózat elég rozzant állapotban volt, miután az utóbbi 20 évben használaton kívül állt..

Váltás.

Ahogy ott rágtam a nem túl friss kenyeremet 12 méter magasságban, élveztem a kilátást és elképzeltem az orosz őrszemeket, akik egész napokat töltöttek, várván a NATO hajókat, melyek sosem értek ide. Micsoda paranoiás helyzet és mekkora időpazarlás! Az észteknek meg maradtak az egykori rezsim rozsdás és szétmálló romjai.

Majdnem 500 éves jelzőfény a tengerparti éjszakában: Kőpu világítótorony.

Mielőtt Marishoz értem volna Kalanába, feltekertem egy kis dombra: ezen a 68 méter magas “hegyen” áll a 37 méter magas Kőpu világítótorony, a világ harmadik legöregebb működő tornya. 1530 körül építették, eredetileg teljesen fény, azaz tűz nélkül. Csak bő egy évszázaddal később kezdett fényjelzést használni: a torony tetején éjszakánként tüzet gyújtottak. Azóta is folyamatosan működik. A ’80-as évek végén az öreg torony alapját megerősítették egy óriási beton lábazattal, ami elég vicces külsőt eredményez.
Volt egy kiülő terasz, ahol volt wifi internet. Gyorsan elküldtem a legújabb blogbejegyzésemet, amit tegnap este írtam a szélmalomban. Utána pedig Maris házához tekertem, 20 km-re.

Ahogy odaértem, elkezdett csörögni a telefonom. Az oka az volt, hogy már csak 48 óra volt a tallinni finisig, de még mindig nem volt semmi lefixálva, mivel a Tallinn2011 csapat nem válaszolt a kérdésemre, hogy hol és pontosan mikor legyen a hivatalos finis. Úgyhogy a végén én döntöttem: az öreg főtéren, július 21-én délután 4-kor.

Pécs2010 találkozik Tallinn2011-gyel.

Az ilyen elkésett szervezkedések miatt nem voltam valami jó vendége Marisnak és a férjének, de hát mit tudtam tenni? Sajnos nem volt velem egy csinos titkárnő. De a telefonhívások között Maris megmutatott néhány szovjet katonai romot és a szépséges homokos partot is a közelben, ő is oda ment úszni a gyerekeivel. Ma is nagyon meleg volt. A tengerpart lehetett volna a Cote d’Azuron vagy az Adriai-tengernél is, kivéve hogy itt csak egy maroknyi ember élvezte a vizet és a napot. Tervek vannak arra, hogy egy óriási szélmalomparkot telepítsenek erre a szép helyre – egy érdekes dilemma a környezetvédők számára.

Az órámra néztem és rájöttem, hogy azon nyomban indulnom kell, ha el akarom érni a szigetről induló utolsó kompot. Heltermaaból indult, a sziget túloldaláról, bő 75 km-re. Tour de Francba illő sebességgel tekertem, csak én persze egy telerakott biciklivel. Végül 2,5 óra alatt értem a komphoz, indulás előtt 3 perccel, fölengedtek és már hajóztunk is…

Hiiumaa svédjeire emlékezve.

Nem felejthetem persze I, hogy útközben egy rövidke látogatást tettem, hogy kegyeletemet rójjam Hiiumaa-sziget szerencsétlen svédjeinél. Ez egy nagyon hihetetlen, és roppant bonyolult, mégis igaz történet. Mivel Hiiuma viszonylag közel van Finnországhoz és Svédországhoz, a finn területekről érkező svéd telepesek már a 12. században megérkeztek. 1720-ban a svédek elvesztették Észtországot az oroszok javára. Kicsit később, 1781-ben II. Katalin cárnő elhatározta, hogy kiutasítja a svédeket erről a szigetről, ahol már évszázadok óta éltek, és dél-Ukrajnába küldte őket. Szegény svédek 6 hónapon át gyalogoltak. A túlélők hamarosan rájöttek, hogy semmi nincs ott a beígért új faluból, úgyhogy a semmiből kellett egyet építeniük, amit meg is tettek, és Gammalsvenskbynek nevezték, aztán itt éltek 150 évig. Ekkor jött Sztálin és a '30-as évek nagy éhínsége. A svédek elhatározták, hogy hazamennek Svédországba. Nem volt szerencséjük: Svédországban is annyira rossz volt a gazdasági helyzet a nagy válság idején, hogy senki nem örült ezeknek a furcsán beszélő ukrán parasztoknak. Annyira rosszul bántak velük, hogy néhányan útnak indultak Amerika felé, de voltak, akik visszamentek oda, ahonnan elindultak! Néhány rossz évvel később Hitler seregei bevonultak a Szovjetunióba, aminek a Gammalsvenskby-iek örültek. De az örömük nem tartott sokáig: a Vörös Hadsereg visszaszorította a németeket, és a svédek nem akartak kockáztatni, ők is visszavonultak a Wehrmachttal. Valahogy Lengyelországban aztán mégis elkapták őket. Sztálin Szibériába küldte őket, ahonnan a túlélők évekkel később visszatértek az eredeti falvukba....Néhány évvel ezelőtt a svéd király meglátogatta őket, úgyhogy gondolom azóta is ott élnek.
Én is, mint előttem több száz ember, egy kis fakeresztet fektettem le a helyre, ahonnan 230 évvel ezelőtt elindultak.

Legyen ez egy kórusparkoló?

Miután átvágtam a tengeren, Rohukülában szálltam le a kompról, innen már csak 10 km volt Haapsaluig, ahol az éjszakát a Svéd Múzeumban töltöm. A Vörös Hadsereg persze itt a szárazföldön is épített egy jókora légibázist, hogy megvédje az országot a majdani betolakodóktól. Mostanra már csak egy ronda, üres tér lett belőle az út mellett. Nem bírtam ki, hogy ne nézzek be, bár az észt táblák valószínűleg arra utasítottak, hogy menjek innen. A beton hangárok kicsit olyanok voltak, mint a tallinni Ének tér, az akusztikus fallal a háttérben. Azon tűnődtem, hogy Kiltsi egykori légibázisa nem lehetne-e Észtország egy új zenei fesztiváljának a helyszíne.

Haapsalu, éjjel 11-kor.

Haapsaluba értem. Senki nem volt ott a Svéd Múzuemban, hogy beengedjen a megbeszéltek szerint. Ez azt jelentette, hogy más szállás után kellett néznem. Szerencsém volt: Marika Vahernél kopogtattam, aki éppen bezárni készült a középkori püspöki palota mellett található kis kocsmáját. A kocsma három vendégszobája sajnos foglalt volt, de amikor Marika látta, hogy mennyire elszomorodom erre a hírre, olyan kedves volt, hogy talált egy másik megoldást. Felhívta egy festő barátját, Toomas Nuutert, akinek a műtermében megvethettem a hálózsákomat.